Egy elcseszett élet. Hogyan tovább? Öngyilkosság?

Az egész életem el van cseszve, és most már az öngyilkosságot fontolgatom. Igazából már rég el is terveztem az egészet, csak vannak bizonyos emberek, akiknek nem akarok fájdalmat okozni, mert biztosra veszem, hogy követnék tettem, és számukra ezt nem akarom. Itt főleg az édesanyámra célzok. 20-Éves vagyok. Nincsenek barátaim, igazából soha nem is voltak. Ahogy barátnőm sem. Elég gátlásos voltam egész gyerek koromban, ezért szabadidőm nagyrészt egyedül töltöttem, és töltöm is. A családom már évek óta darabokra hullott, édesapám egész életében külföldön dolgozott, és dolgozik még ma is. Bátyám is elköltözött már 3-éve, aminek szívből örülök. Nem azért mert elment, hanem mert boldog. A nővérem... Ő az én ellentétem. Míg én mindent megtartok magamban, próbálok elviselni minden fájdalmas dolgot, melyet az élet, "sors", sodor elém, ő addig... Szóval az egész gyerekkoromban hallgatnom kellett a vitáit mindenkivel. (legyen az jogos, vagy csak hirtelen felindulás. Ez utóbbi is sokszor volt.) De szeretem, mint testvért. Ártani sosem tudnék neki. A viták szinte minden naposak voltak, próbáltam semleges maradni, de ma, az esküvője után 1-nappal teljesen felőrlődtem. Két tűz között voltam egész életemben, próbáltam egyik oldalt sem támogatni, és mindenkivel kedves lenni. A tegnapi esküvő… A két család a szervezés közben nem nagyon jött ki. Igazából nem is nagyon ismerjük egymást. Mi nem vagyunk gazdagok, velük ellentétben. Két hónapunk volt felkészülni… A szüleim kedves emberek, az utolsót is odaadták, rászántuk mindenünk, tényleg mindenünk. Ennek ellenére ez kevésnek bizonyult, így a családunk, közeli rokonaink, barátaink nagyon kevés létszámban, összesen 9-en vettünk részt, amiből személy szerint hármat nem is ismertem… (mivel a másik család egyik tagja „megtiltotta” nekünk, hogy többet hívjunk.) Annak ellenére, hogy közel Fél millió Ft költöttünk rá. (menyasszonyi ruha stb… -vel együtt.) Ez nekünk tényleg sok, főleg ilyen rövid idő alatt. A közeljövőben valószínűleg teljesen el fogunk adósodni, mert már eddig is voltak anyagi problémáink. Na de hagyjuk a részleteket. Érthető okokból nem voltunk teljesen boldogok az esküvőn, hisz megvolt a családi ellentét, a család hiánya. Ennek ellenére mindenki próbált mosolyogni, és én személy szerint azt mutatni a külvilágnak, hogy jól érzem magam. Annak ellenére, hogy utálom az esküvőket… Minden esküvőn mindenkinek van valakije, akivel/akikkel elvan. Legalább 1-barát, baráti kör. Nekem ez sosincs meg. Jó erről én tehetek, főleg a gátlásaim miatt. A nővérem a szülői támogatást, szinte semmibe sem veszi. Ma megszégyenítették édesanyám, édesapám, bátyám és feleségét, és engem is. Ezt nem részletezném, mert nem is hiszem, hogy bárki is elolvassa ezt, amit most írok.

A családi viszályokban nem mindig a nővérem a hibás, nem is akarok hibáztatni senkit sem, de… most mégis meteszem/megtettem. Én egyszerűen csak azt akarom, hogy mindenki boldog legyen. De az ellentétek már túl mélyen gyökeredznek ehhez.

És még mielőtt valaki félre értené, családon belül fizikai bántalmazás, (testvér testvért ver stb…) sosem volt. Csak veszekedés. Legyen az kisebb, vagy komolyabb. Én mindkét oldallal jól érzem magam, ha épp együtt vagyunk. De ez így ennyi év után nekem már sok.

Csak azért emelném ki ezt a tegnapi napot, mert ez a legfrissebb. De számtalan dolgot leírhatnék az elcseszett életemből. Reménytelen szerelem, megalázások sokasága, kihasználás…

Évek óta teljesen kifacsartnak érzem magam. A bennem lévő ürességet, fájdalmat, gyötrődést eddig a vidójátékok „csillapították”, de egy ideje már nem tudom lekötni magam, hogy eltereljem ezekről a gondolataim. Akárhányszor megpróbálnék talpra állni, 2x erősebben csapódok vissza a lelki nyomoromba. A sok kis apróság, mint a tegnapi és mai nap, és az igazán kemény dolgok, mint végleg elveszíteni valakit, aki igazán fontos nekem.

Elegem van a magányból, és mindenből. Nem bírom tovább.

Gondolkoztam azon, hogy elköltözöm jó messze mindentől és mindenkitől, megpróbálni minden gyötrelmet elfelejteni, új életet kezdeni, de nem értek semmihez sem. Nem tudnék egyedül talpon maradni, amiről megint csakis én tehetek.

Hogy miért írtam ide? Nem tudom.

Egy örök vesztes.