Mennyire hitelesek ezek az információk a kender ipari felhasználhatóságával kapcsolatban?

1, a tudnodkell.info-t egy retardált majmokból álló fogyatékos csoport vezeti. Baromságokat mindanak szinte mindig.

2, mivel máshonnan, normális oldalról lopták a cikket, így ez kivételesen igaz. De azért a világmegmentés csak egy figyelemfelhívó túlzás.

a tudnodkell.info nem egy megbízható oldal DE.

Én számos külföldi oldalról értesülök, és valami tényleg nincsen rendben ezzel a világgal.

A kender azért lett törvényen kívüli mert nagyvállalati érdekeket sért. Hadd meséljem el neked hogyan történt pontosan az eset:

A kender rostjai ideálisak a papírgyártáshoz: hoszszúak, egymásba akaszkodnak, olyan nagy szakítószilárdságú és egyenletes minőségű papírt lehet belőlük előállítani, mint a legdrágább fákból. Túl jót (ráadásul túl olcsón) – ez lett a kender veszte. A kender- és a faalapú papírgyártás a múlt század 30-as éveiben fej fej mellett fejlődött. Aztán valaki feltalálta a kenderhámozót (ami egyszerűen képes elkülöníteni a szár értéktelen részeit a hasznos rostoktól) és a kenderpapír hirtelen óriási innovációs előnyhöz jutott. Akik a fatermék-vonalba invesztáltak – a ma is ismert nevek közül például a Hearst vagy a Dupont – ennek nem igazán örültek, hiszen veszni látták addigi befektetéseiket. Egy hatékony PR-csapat ellencsapásként kidolgozta a Reefer Madness Movementnek nevezett „mozgalmat” a kenderpapírprojekt meglékelésére.

Az alapvető cél az volt, hogy a kendert drágábbá tegyék, amit egy speciális adó bevezetésével akartak elérni. Hivatkozási alapnak karcsú lett volna, hogy „szeretnénk, ha a fapapír nem szorulna ki a piacról”, ezért ki kellett találni valami komoly érvet, ami a kender megadóztatása mellett szól. (Érdemes figyelni az évszámokra: a kenderhámozást 1936-ban szabadalmaztatták, a Reefer Madness Movement országos dezinformáló kampánya 1937-ben indult.) A közvélemény félretájékoztatásában a Hearst-lapok jártak az élen: az újságok hónapokon át tele voltak a bódító hatású kender „mámorában” elkövetett állítólagos rémtettekkel.

Ha az országban valamilyen különösen kegyetlen gyilkosság vagy egyéb erőszakos cselekmény történt, akkor a tudósításokban mindig megjelent a kender is, bár – utólag ezt sokan, sokféle módszerrel bizonyították – többnyire halvány köze sem volt a vérengzésekhez. A sajtó mesterien használta ki az akkor még egyértelműen fehér Amerikában meglévő ellenérzéseket a mexikói származású, spanyol ajkú bevándorlókkal szemben. Ennek a manipulációnak volt az eszköze a mexikói szlengből átvett, minden gonoszság forrásaként szerepeltetett marihuána szó is (hogy milyen eredményes volt a szómágia, annak alátámasztásául talán elegendő annyi, hogy egy felmérés szerint ma már az amerikai iskolások többségének fogalma sincs, mi a kapcsolat a kender és a marihuána között).

A kampány néhány hónap alatt mindent elért, amiről az elindítói álmodtak: felháborodott szülők ezrei bombázták levelekkel a képviselőház tagjait, hogy azonnal tegyenek valamit a gyermekeiket veszélyeztető pokoli növény ellen. Az általános hisztéria miatt a kenderpártiak reménytelen helyzetbe kerültek, józan érveiket senki sem hallgatta meg. A kenderellenes egységfronttal (amelyhez a fa- és papíripar, illetve a sajtó nagy része mellett például az akkor felfutóban lévő műszálgyártók is csatlakoztak) alig mert valaki szembeszállni. Ma már nehezen hihető, de éppen az orvosokat és gyógyszerészeket tömörítő Amerikai Gyógyászati Egyesület tiltakozott a leghangosabban a kender megbélyegzése ellen, mondván: képtelenség, hogy ilyen tudománytalan állításokkal kiszorítják a gyógyító gyakorlatból az egyik leghasznosabb növényi gyógyszeralapanyagot.

A büntetőadót végül is még 1937-ben kivetették – történelmi tény, hogy nem a kenderre, hanem a „marihuánára”, ez azonban megpecsételte az egyik legősibb ipari növénynek számító, Magyarország területén több ezer éve termesztett (!) kender sorsát is. Azért mondhatjuk, hogy a nagy médiahack túlságosan jól sikerült, mert – bár az adóval a fapapír gyártói elérték a céljukat – a kender démonizálását és kriminalizálását semmi sem tudta megállítani, igaz, a keményebb tiltásokra csak a 70-es, 80-as években került sor.