Anorexiások, vagy akik megértik az anorexiásokat?

Én egy 17 éves lány vagyok, az anorexia 16 éves koromban ért el. 74 kiló voltam és 164 centi. A szüleim soha nem vártak el sokat, ennek ellenére mégis jó tanuló voltam. A súlyommal soha nem piszkált senki, nem hájas voltam, inkább husis, de úgy döntöttem, ennek véget vetek és a nyáron egy tízest ledobok. A tíz kiló május 1től július 1ig meglett, de telhetetlen voltam, mégjobban belehúztam és a napi kajám 8 db győri keksz volt feldarabolva, amit nem is mindig ettem meg, ezen kívül inni sem voltam hajlandó, mert dudorodott a hasam. Az új álmom az 55 kiló volt sulikezdésre, de augusztus 20-án elmentünk nyaralni… Rettegtem, hogy enni kell majd. Márpedig enni kellett. 60 kilóval jöttem haza 24-én, de 31-ére már az 55 alját súroltam: az álmom teljesült, de a szervezetem annyira legyengült, hogy nem tudtam neki örülni, ahogyan a gratulációknak sem. Viszont élveztem a változásokat, élveztem, hogy végre én is vékony vagyok, hogy én is viccelődhetek azzal, hogy dagi vagyok, megnőtt az önbizalmam, ámde nem volt erőm kihasználni. Energiát akartam, de féltem, ha eszek, visszahízok, így még tovább fogytam, mire novemberre 48 kilót nyomtam, naponta többször émelyegtem és egyszer csak elájultam. Aztán mégegyszer, majd ez rendszeres lett, de senkinek nem mertem szólni. A szobámban tanultam egész nap, nem akartam társaságba menni. Számoltam a kalóriákat, folyamatosan számok pörögtek a fejemben, bár egy nap csak 300ig.. Igen, napi 300 kalória!! Ez nem sokáig ment így, amikor is 44 kiló voltam egy családi fotózáson estem össze. Képzelhetitek. November elejétől kezdtem pszichológushoz járni, de a tiltások ellenére még inkább ragaszkodtam az anorexiához, főleg azért, mert így többet volt együtt a család. Aggódtak, hogy bármikor meghalhatok így igyekeztek, hogy boldog legyek és kezdjek el enni, nekik mindegy, hogy nézek ki, de nekem nem volt az. Nyolc udvarlóm volt, de azelőtt egy sem. Melyik lány ne élvezné ezt?!  Engedtem az egyik csábításának, aki tudta, mi a helyet…Szalagavatón decemberben minden diák a suliból részt vesz, és mivel osztálytársam volt, ő is ott volt. Rávett, hogy igyak meg vele egy whiskey-colát (amibe nehezen egyeztem bele, ugyan is a cola cukros) de megittam. Drog volt benne. Elkábított és megerőszakolt. Utána félelemben éltem és még tovább csökkent a súlyom. A sráccal „együtt” voltunk és ami a legjobban fájt az az, hogy mindenkinek azt hazudtam, hogy boldog vagyok. Még magamnak is, pedig minden nap sírtam. Így telt a karácsony. A születésnapom január 10-én volt és ez hozta a fordulatot. A 8 udvarló csak ámítás volt, régóta figyeltem valakit, aki túl félénk volt ahhoz, hogy megszólítson, ahogy én is, aznap mégis megtette. Ő mentett meg. Vettem a bátorságot, kidobtam azt, aki elvette tőlem a legértékesebb dolgot akaratom ellenére, már nem érdekelt, ha megüt, ennél csak jobb lehet-gondoltam. Majd a megmentőmmel beszélgetni kezdtünk, majd randizni, és a randik bizony evéssel jártak, méghozzá nem is kalóriaszegénnyel! De az Ő kedvéért… nos, megtettem! Végre volt erőm örülni, volt erőm szeretni és mosolyogni, de a pszichológussal a méréseknél még mindig trükköznöm kellett. Egy héten egyszer bezabáltam amennyit csak tudtam, ittam amennyit csak tudtam, a legnehezebb farmeromba mentem és olyan pólót vettem felülre, ami alá befért még 3 plusz a zsebeimet telitömködtem nehéz mágnesekkel. De a mérleg így is csak 48at mutatott. Kórházba küldtek. Hevesen tiltakoztam, ugyan is boldogságom megvalósulni látszott. Kiharcoltam magamnak az otthoni kezelést. Tápszereket kaptam és súlynövelő teákat. De 2 hetem volt felszedni 4 kilót, ami a stressz miatt még nehezebb volt, de sikerült! Utáltam a pszichológusomat. Nem értett meg, ugyan azt mondogatta hétről hétre. Mindig az evésről kellett beszélni. Gyűlöltem a témát! Mégis muszáj volt… Viszont boldog voltam. Együtt voltam a megmentővel, hajlandó voltam normális ételeket enni normális keretek között. Aztán nyelvvizsgázni akartam és a stressz már nem éhezést, hanem kóros ZABÁLÁST váltott ki belőlem. A normál 2000 kcal helyett volt, hogy napi 23 000-ret vittem be. Egy darabig ellensúlyoztam mozgással, de nem bírtam. A nyáron visszahíztam és ismét 70 kiló felett vagyok és boldogtalan. A pszichológustól megszöktem, de magam elől nem tudtam. Hiába hánytattam magam 1-2 túlevés után, nem segített.. Csak híztam. Minden tönkre ment amiért harcoltam. Az álom alak, a családi béke, a kapcsolatok megszakadtak, a barátok nagy része elpártot. Egyedül a megmentőm maradt meg, Aki ugyan úgy szeret 75 kilósan is, mint 42 kilósan és bízik bennem. Bízik, hogy egyszer meggyógyulok és megtalálom az arany középutat. Így utólag látom, hogy hol álltam volna meg. Az élet adott lehetőséget kétszer is, én meg sem álltam meg. A számok beborítottak. Beszűkült a gondolkodásom. Rájöttem, hogy a fogyás előtt annyi bajom volt csak, hogy rajtam volt a 10 kiló felesleg (nem pedig 30) és minden más tökéletes volt. Most bezzeg… szinte semmi sem az. Kérlek titeket, NE essetek bele a mi, anorexiások hiábájába! Ne akarjatok tökéletesek lenni! A pillanatnyi boldogság nem boldogság… Persze minden rosszban van valami jó, de legyetek óvatosak!

Te hány kilósan kerültél kórházba? És hány centi vagy?