Mit tehetek akkor, ha régóta visszatérő érzés, hogy nincs értelme az életemnek?

21 éves vagyok. Még tanulok, de nagyon félek mostanában, mert mindenhol csak azt hallani, hogy "ez a szak sem ér semmit...nézd meg xy is hónapok óta keres munkát, pedig az övé keresett szakma". Szóval ez az első probléma, amin mindig agyalok. Nem tehetek róla, nem tudok matematikát, fizikát tanulni, mert semmi érzékem hozzá. A második, hogy van egy kapcsolatom, amiből nem tudok kiszállni, mert szeretem a szerelmem, viszont alig látom, mert távkapcsolat, és hiába van barátom, sokszor úgy érzem, mintha nem is lenne. Hiába van nyár, alig találkozunk, mert ennek fejébe még dolgozik is. A harmadik, hogy régebben volt egy fix társaságom, fiatalabbakból álló kis "csapat". Ez tavaly nyár óta teljesen megszűnt, mivel mindenki szétszéledt, találtak máshol barátokat, alig vannak a városban. És jöjjön egy kis családi élet is: mostanában nagyon bánt, amit idáig is tudtam, de eddig nem mutatkozott meg ilyen élesen: apám jobban szereti a bátyámat, és feltűnően ki is mutatja. Akármit tehetek, ha a legjobb ember lennék a Világon, akkor sem kellenék neki úgy, mint a bátyám. Akit amúgy imádok, nagyon szeretek, de beárnyékolja a kapcsolatunkat akarva-akaratlanul (részemről), hogy apám gyerekkorunk óta teljesen máshogy viszonyult hozzá (és nem csak azért, mert ő fiú). Dióhéjban ennyi. Nem látok kiutat. Szerintem kezdek belemenni a depresszióba. Ahhoz képest, hogy itt a nyár, nem tudok kivel menni nyaralni, egész nap a családommal vagyok itthon. Szerintem ennyi idősen ez nem normális. De egyedül csak nem utazhatok el sehova. Összegezve: félek, hogy fogom a későbbi megélhetésemet biztosítani, nincsenek barátaim, a barátom nagyon messze lakik, alig látom, de ezért nem akarom elhagyni, mert szeretem, és még ez a családi dolog is. Úgy érzem, nem kellek senkinek, esetleg a barátomnak, de néha nála is úgy látom, csak én ragaszkodok már.