Gondoltok errol az irasrol? Az elso komolyabb tortenetem nyito fejezete. Sajnos a. vege nem. Fert ki.

Egy nehéz kezdet

Friss reggeli szellő borzongatta a tikkadt lovak koszos, gubancos

sörényét, kellemesen simogatta lassan szitáló eső a csapzott őrkutyák

sárga foltos fejét, s vidáman repkedett pár viharmadár a karaván

közelében. A fák búsan bólogattak, a nádas feszülten hallgatott. Csak

néha törte meg a csendet egy magányos varangy párhívó dala, vagy

egy az útra tévedt fácán rémült, kitartó rikoltozása. Keskeny, alig 4 láb

széles kis úton haladtak. A súlyos acélkerekek mély nyomot szántottak

a puha, sáros, gyenge kis erdei ösvénybe, melyen normális helyzetben

alig fordul meg hetente egy vándor, az is csak azért, mert elvesztette

térképét. De az az idő elmúlt, minden megváltozott.

Három egyszerű deszkaszekér, díszítésképp itt-ott egy repedés, esőfolt,

sár és némi száraz levél tarkította csak őket. A hátasokat ugyan

megviselte már a hosszú út, de lerítt róluk, hogy nagyhírű ménes

sarjai, erős, kemény test, de mégis kecses mozgás. Ilyen tökéletes

jószágot csak a keleti puszták nomád lovászai nevelnek. Hátuk mégis a

birodalom legszebb acél páncéljai alatt roskadozott. Régi , nagyhírű

kovács családok művei, kik erőt és időt nem kímélve öntötték,

formázták, ütötték, hűtötték a nyers vasat, mígnem megszületett a

legtökéletesebb rohamacél, a híres Szürke Hang. Drága portéka volt ez,

és meglehetősen nehéz, ezért öltöztettek csak kevés lovat ilyen becses

felszerelésbe.

A hátasok mellett birodalmi címeres katonák lépdeltek, még ha hulla

fáradtan is, de ütemre. Egész testüket nehéz acél ing borította, azon

felül egyszerű, fekete szarvasbőr mellény ezüstgombokkal, egy nehéz

lemezcsizma lábukon és egész arcot fedő vassapka. Oldalukon könnyű,

egykezes penge, hátukon egyszerű fapajzs, kezükben pedig

abnormálisan hosszú kovácsoltvas dárdák. Szokatlan viselet volt ez,

többnyire a testőrök hordoztak ehhez hasonlót, a sorkatonák között a

nehéz, mindent fedő festett acélpáncél volt elterjedt. Nem hiába,

rengeteg ütközetet köszönhettek a jól összerakott, minőségi

testfedőknek.

A kocsik továbbra is lassan haladtak, de az egyikükből kiszűrődött egy

halk, szinte néma beszélgetés.

- Remélem, közel járunk. Nem bírom már sokáig ezt az állandó bűzt és

mocskot. A fenébe is, mégis csak a kövezett úton kellett volna

mennünk. Már réges-rég túl lennénk az egészen. Nem tetszik ez nekem.

- Ahogy nekem sem, hölgyem, de atyád parancsa szerint kerülnünk kell

a vámot, míg el nem érünk leendő urad szabad városába. Ő majd

kárpótol mindenért. Tudod jól, hogy szükségünk van arra a férfira.

- Szükségünk? Minden bizonnyal úgy érted, az apámnak szüksége van

rá. Elvesztette az irányítást, kicsúszott a gyeplő a kezéből, és most,

hogy a birodalom nem küld több segédcsapatot, odadob a

legpénzesebb fejedelemnek.

- Hölgyem! A lázadást minden áron el kell fojtani. Atyád háborúja a te

háborúd is. Itt az ideje, hogy kivedd a részed.

- És te? Hisz te is a lázadók népéből származol, s csak így tűröd, hogy

apám ártatlanokat vágat le, mondván, hogy azok is dühöngők?

Gyermekeket, uram, ártatlan asszonyokat és időseket. És miért? Mert

nem való kormányzónak. Meg kellett volna akadályoznia, hogy ez az

egész megtörténjen.

- Én felesküdtem atyádra, a birodalomra és az uralkodóra. Az eskü,

melyet tettem, szent és megtörhetetlen, egyszerű ember nem

oldozhatja fel azt, még a maga atyja sem. Akkor és ott átnyújtottam

éltemet és holtomat. A lázadók megtörték szent esküjüket. Bűnhődniük

kell mindenért.

- Elég rég ismerlek ahhoz, uram, hogy tudjam, ezek nem a te szavaid –

a női hang egy pillanatra elhallgatott. – Mondd, olyannak gondolsz, ki

elárulja legrégebbi barátait? Olyannak, ki tőrt döf a hátadba, amint

elfordulsz? Akkor mélységesen megbántottál…

- Nem, hölgyem! Távol álljék tőlem mindez! Csak azt mondom, amit

mondanom kell, kérem, ne haragudjon rám!

A beszélgetést elnyomta az egyre közeledő város borzasztó, fülsértő

zsivaja. A fák lassan oszlani kezdtek, szabad rálátást nyújtva az Új világ

koronaékszerére, az első fejedelmi városra, Tengerszem gyönyörű

falaira, cifra tornyaira és számtalan palotájára. Az út innentől egyesült

a fehér kövekkel kirakott, széles birodalmi útrendszerrel, melyen

temérdek szekér haladt be a városba, és ki abból. Tengerszem fejedelmi

városként teljesen adó és vámmentes, a kereskedők, csempészek,

zsoldosok mennyországa. A szekerek már a nyugati kapu alatt jártak,

amely legnagyobb és egyben legdíszesebb bejárat volt a városba. Két

oldalt márvány óriások emelkednek súlyos acél pallost tartva a

birodalom színeiben. Felettük Tengerszín üveg csoda, kristály

sirályokkal és acél sólymokkal tarkítva, míg a széles vaskapukon a

Birodalom központja, a Magányos Szikla díszeleg, felette a kései

nappal, melynek vörös sugarai kísértetiesen verődnek vissza a sötét

víztömegről.

A karaván lassan haladt a túlzsúfolt utcákon, ahol emberek ezrei

nyomorogtak portékáikat, értékeiket kínálgatva. A város jellegzetes

bűze töltötte be a levegőt, a kövezetlen mellékutacskák úsztak a

szemétben és sárban, hajléktalanok ültek a magas épületek tetején,

vagy épp a kocsmák és fogadók előtt fetrengtek magukról mit sem

tudva. Pár apró gyermek futkározott kacarászva a kocsik körül, néha

át-át gurulva a kerekek között. Hosszú hajú, szakállas férfiak csoportjai

tarkították az utcákat, hátukon, vagy épp lábuk mellett nehéz pallosok,

kezükben többnyire boroskancsók, vagy ócska kártyák voltak.

Zsoldosok. Nem is akármilyen zsoldosok. Az északi partok őslakosai, a

birodalom mindenkori leghűségesebb harcosai, akiket mindenki csak

gúnynevükön emleget. Medveemberek, akik csak ott gyülekeznek ilyen

nagy számban, ahol vérszagot éreznek, soha nem maradnak a

szükségesnél tovább.

A medvék állandó jelenléte, a falak megerősítése és a birodalomból

érkező számtalan ostrom fegyver általános félelmet keltett a városban.

Lassan egy éve, hogy a Dühöngők lázadásának kirobbantója és főserege

- ami maradt abból a Szorító mezei csata után – a nyugati határerdőbe

menekült. Azóta egy-két kisebb felkelésen, eltűnt konvojon kívül nem

volt hír a lázadókról. Egyesek szerint éhen haltak a vadonban, az erdő

zsúfolásig van a hullákkal, bár pár vén zarándokon kívül senki nem

tudja bizonyítani ezeket a mendemondákat. A másik feltételezés, amitől

mindenki retteg: sereget kovácsolnak. Korábban felderítők már

bizonyították, vannak nomád népek az óriás erdő túloldalán, ám azok

civilizálatlan vad emberek, nyelvük sincs, s nyers állatbőrt hordanak

testükön, a tüzet, a vasat nem ismerik, idegen nekik az acél hidegsége.

A birodalom elfordította tekintetét a nyugati határról, miután a

lázongó horda maradéka is eltűnt. Kivonták a csapásmérő légiókat, a

nehézlovasságot, a ballisztákat, és megszűntették az ideiglenes

hadierődöket, csak némelyikben lobog még halvány tüzecske éjjelente,

az őrök pedig többnyire vagy banditák, vagy az idő elöl menekülő

vándorok. A kormányzó teljesen egyedül maradt, rövid időn belül

kiüresedett a kincstár, száraz por és pókháló lepte csak a magtárak

üres kamráit… A nép éhezett, a katonák csak egyszerű, erős férfihoz

nem illő, vékony bőr vérteket és láncingeket viseltek , a kufárok sorra

hagyták el a városokat, a falvak elnéptelenedtek.

A kormányzó hatalma semmivé vált. A fejedelem, az uralkodó legifjabb

fivére ekkor tárt karokkal várta a kegyvesztett főurat. Hamarosan

fegyverekkel és élelemmel tele tömött szekerek hagyták el Tengerszem

városát. Senki nem tudta, mivel fizetett a kormányzó, mit tudott ez a

földönfutó ember kínálni az uralkodó testvérének, akinek mindene

megvan, és meg lehet.

A kocsik tovább haladtak a keskeny utcákon. A rothadt deszkaházakat,

ócska kocsmákat és hevenyészett bódékat lassan felváltották a

különböző kőházak. A legtöbbjük egy mintára épült, tipikusan magas,

keskeny, két ablakos, fekete cserép tetejű városi ház volt. A házak

szoros rendjét csak néha törte meg egy kis mellék utca, mely úgy

kanyargott az épületek között, mintha menekülne azok elöl. A távolban

hatalmas fehér tornyok emelkedtek, a csúcsukon a fejedelem bíbor szín

lobogójával és a birodalom címerével. Jobb oldalt feltűnt a bonyolult

csatornahálózat, melyet nagy mérnökök terveztek még a város

megépítése előtt. Az aprónak nem mondható rendszer minden

szennyvizet és felesleget a városkörüli termőföldekre, legelőkre és

faiskolákra szállított. A csatornák felett csak egyszerű fahidak vezettek

át, melyeket ostrom esetén könnyűszerrel el lehetett bontani, így

városrészeket elzárva a támadó sereg elől.

A szekerek lassan befutottak a fejedelem udvarába. Bátran az égbe törő

tornyok sora övezte a fejedelmi palotát, melyről legendák keringtek az

egész birodalomban. Közel hetven méter magas, szilárd, de mégis

szemet gyönyörködtető szikla épület volt, minden apró kis részen

gyönyörű állat és ember motívumokkal, karcsú aranykeretes

ablakokkal, és hatalmas, két szárnyas kristály ajtókkal. A birodalom

gazdagságának bizonyítéka. Ötszáz mérnökember építette ezerötszáz

éjjelen és nappalon át, száz ékszerész formálta az aranyat és ezüstöt, és

sok éjjelen át megállás nélkül hajtották magukat az üvegfúvó mesterek,

hogy a fejedelem tökéletes körülmények közt tölthesse első éjszakáját

az Újvilágban.

A kapuk mellett átlagembertől három fejjel nagyobb férfiak álltak

könnyű páncélban, vállukon bíbor szín köpennyel, kezükben

kagylómintás pajzzsal. Hosszú, szőke hajuk volt, mint az alsóvárosban a

kocsmák előtt heverésző medvéknek, de sokkal ápoltabb, és arcukat

sem fedte kusza szakáll. Medvék voltak ugyan maguk is, de a

legnagyobb katonai házak sarjai, akiknek túl unalmas lett volna a

földművelés, vagy épp nem voltak törvényes örökösök.

Egy magas, karcsú, fiatal, szőke lány szállt ki az egyik kocsiból. Lassan,

óvatosan segítettek neki a konvoj őrei. Mikor sikerült végre

lekászálódnia, egy kedves mosolyt hintett az őrökre, akik mélyen

meghajoltak előtte, és kinyitották a palota nehéz kapuját. A főterem

fénye elsőre elvakította az alkonyatkor belépő testőrséget és a fiatal

lányt. A mennyezetről súlyos arany csillárok százai csüngtek vakító

fényességet árasztva minden egyes kis sarokba. A lány tett egy lépést

előre, és a katonák is követték, ám a következő pillanatban rémülten

ugrottak vissza: apró kis halak úszkáltak pontosan a lábaik alatt.

Számtalan pletyka keringett a palota üveg padlózatáról, ám mostanáig

senki nem vette komolyan ezeket, teljes lehetetlenségnek tartották.

Tarka deres halak, szúró pontyok, óriási algarákok, hosszú vihar

polipok és még megszámlálhatatlan fajta és színű ritkaság élt a palota

talapzatában. Miután összeszedték bátorságukat, elindultak a főlépcső

felé, ahol egy medve állt, aki szokatlanul illemtudóan mutatta, merre

kell haladniuk. A lépcső tetején hirtelen megjelent egy kimondottan jól

öltözött férfi alak, és sietve feléjük haladt.

- Elnézést, hölgyem – itt vett egy nagy levegőt - a kietlen fogadtatásért,

de érkezted későbbre vártuk. Én szerény személyemben a főúr első

embere vagyok, Devis, az aranyban fürdetett. A fejedelem a

térképszobában tart haditanácsot, kérlek, addig had vezesselek el az

étkezdébe téged és – itt vetett egy lenéző pillantást a gyérül öltözött

katonákra – a testőrségedet.

- Ugyan, uram, semmi gond, apám parancsára nem álltunk meg még

éjszaka sem, és kerülő úton jöttünk, hogy minél előbb leendő hitvesem

karjaiban tudhassam magam. Kérlek téged, küldess egy lovászt az

istállóhoz, a szolgálóm már öreg, és szüksége lesz a segítségre.

-Természetesen, hölgyem! – itt intett a lépcső aljánál álló őrnek. - Te

ott lent, siess, szólj a lovászfiúknak, hogy lenne még egy kis dolguk!

Most pedig, kérlek, kövessetek!

A férfi végigkísérte őket egy tarka képekkel teleaggatott hosszú

folyósón, majd megállt egy arannyal tarkított acél ajtó előtt, és előre

engedte a vendégeket. Az étkező, ha lehet, még nagyobb és fényesebb

volt, mint a főterem. Egy hatalmas asztal szelte át az egész helyiséget, a

falak mellett kényelmes, mélyvörös színű, arany keretes székek és

padok álltak, a magas ablakokat arany mintás, élénkvörös függönyök

takarták el. Az őrök félénken ültek le az egyik padra, majd látva, hogy

az őrizettük biztonságban van, levetették sisakjaik, és élénk

beszélgetésbe kezdtek.

Rövid időn belül lépteket lehetett hallani a folyosóról, nyugtalan

hangok suttogásával teltek meg az üres termek, majd egy magas, talpig

feketébe öltözött, kopasz, fekete szakállas férfi rontott be a szobába.

Az őrök összerezzentek és gyorsan a leány köré ugrottak, de a férfi

ügyet sem vetve rájuk, megragadta a kezét és az ajtó felé húzta. Közben

visszakiáltott az őröknek:

- Igyekezzetek a falakhoz, ott van szükség rátok! - A lány eközben

kitépte kezét a férfi szorításából és visszarohant a tétlen őrökhöz. –

Mennünk kell! – ordította az idegen. - A várost hamarosan ostrom alá

vonják, még ki tudjuk juttatni magát!

A lány egy pillanatra megállt, és könnyes szemekkel rohant az ablakhoz.

Amit kint látott, teljesen letaglózta. A város utcáin egymást taposták az

emberek, mind haza fele siettek, a megvadult medvék pedig

fegyvereikkel törtek utat maguknak a tömegben, hogy minél előbb

elérjenek a külső falakra.

- Mennünk kell! – ismételte a férfi szavait. - A nevem Sheron, hölgyem,

sietnünk kell a kikötőbe, a fejedelem hajója elvisz téged innen a nyílt

óceánra, amíg nem tisztázódik a helyzet.

Az utcákat vér áztatta, a medvék megvadultak, és mindenkit levágtak,

aki az útjukba került, teljesen elvette az eszüket a harc gondolata, és

minden áron el akartak jutni a csata színterére. A páros gyorsan haladt

a kikötő felé, ahol a Tenger Szeme horganyzott, a birodalom

legnagyobb zászlós hajója. A kereskedelmi dokknál elindult a

fosztogatás: az emberek minden értékes mozdítható árut elvittek,

eszeveszetten rohangálva kerestek még többet. Eközben a hatalmas

szállító hajók vitorlát bontottak, és megmaradt áruikkal a nyílt vízre

menekültek.

A lány egyik pillanatról a másikra összeesett, nem bírta a megerőltetett

tempót. A férfi a vállára vette, és úgy rohant vele tovább a katonai

dokk felé. Alig voltak már kétszáz méterre, amikor hirtelen egy óriási

tűzcsomó csapódott a Tenger Szem fedélzetébe. Az első lövést még

több száz követte rövid időn belül. Karcsú és hosszú, aprócska hajók

kihasználva a zavarodottságot megtámadták a kikötőket. Fehér

vitorláikon egy vörös jel díszelgett, de nem lehetett kivenni a távolság

miatt. Az óriási zászlós hajónak ideje se volt viszonozni a tüzet, máris

lángokban állt az égész hajótest. A környező házakat és tornyokat is

nyaldosta a falánk tűz, mintha kacéran kóstolgatná azokat. A város

irányából hirtelen rengeteg hatalmas alak közeledett.

A férfi szeme fölé emelte kezét, hogy tisztán lássa a lobogókat. Arca

hirtelen eltorzult, mintha csak görcs rántotta volna össze, és

reményvesztetten a földre rogyott. Elmormolt valamit, majd

hátrafordult a leányhoz:

- Vörös Gém. A dühöngők. Sajnálom, drága hölgyem. Nem sikerült