Ez az első komolyabb versem, bár ez előtt se sokat írtam (összesen talán négyet). Mit gondoltok róla? 14/L

Ragyogott a Hold világa,

a bús erdőt már bejárta.

Ezüst kendőt borított le,

fénye selymét szőtte bele.

A Hold fénye elidőzött,

tó tükrén keringőzött.

Halk, lágy sóhajt hallatott,

mit egy bagoly hallhatott.

És végigsöpört a Szél,

a hó porával táncra kélt.

Felkacagott az Éjszaka,

földöntúli volt hangja.

Beleremegett a fenyves,

ám a Szél nem kíméletes.

Csak tépte-tépte az ágakat,

lerázta róluk a havat.

Félt, elnémult az erdő,

örült a kósza tekergő.

Most kedvére rombolhatott,

s békére jelt nem adott.

Felkavarta a tó vizét,

sikolya metszette az éjt.

Tombolt, s tán őrültnek nézték,

de ez nem szegte jó kedvét.

Mikor végre belefáradt,

sóhajtott ő még egy párat.

Lassan elült, s hallgatott,

elég mély nyomot hagyott.

Egy sete-suta őzike,

ki felriadt a vad tettre,

szép fejét még le nem szegi.

Kellene még menekülni?

Mire végre megnyugszik,

minden narancs fényben játszik.

Mint ezernyi apró kristály,

ragyog most a hó, a táj.

A Szél meg se meg se mert mukkanni,

jobbnak látta elillanni.

Így Nap lett a hős megmentő,

örömujjongott az erdő.