Tanácsokat kaphatnék? Milyen az első fejezet?

1. Érdemes elgondolkozni róla…

Nem mintha nem hallotta volna eleget az anyja szájából: A cigivel tönkre teszed magad.

Hallgatott rá? Nem hiszem. De nem tehet róla. Ilyen depressziós állapotban sok ember rászokott volna. Ki tudja. Az sem lepné meg, ha egyszer csak anyja is rágyújtana. Miért kell ezt tennie? Megnyugtatja. Hogyan? Mai napig nem tudja megmagyarázni magának.

A lényeg, hogy akármennyire is kérlelnétek, nem tenné le a cigit. Egy kis mentsvár szerűséget talált benne. Olyannyira el tudott mélyülni gondolataimban, miközben szívott, hogy észre sem vette, mire állva elaludt.

Hogyan jutott el az elhatározásig, miszerint kipróbálja? Nem merné megosztani másokkal. Nem akarja, hogy újabb könnycseppek jelenjenek meg az arcán. Elég volt ez a néhány év a picsogásra. Bekeményedett. Senki felé sem mert nyílni, hagyta, hogy a körülötte lévő világ a tudtán kívül fejlődjön.

Sokan keresik rá a választ: Mi lelte? Miért ilyen? - rájönnek? Nem.

Sok a kérdés, kevés a válasz. Talán Alba érti a legjobban ezt. 'Alba, a hajnallal jött angyal' - idézvén a srácot. Javier úgy tekintett erre a 'bohócra', mint kishúgára. Sosem jöttek ki olyan jól, de szerették egymás közelségét.

Javier a hátsókert kerítésénél állt. Mint mindig, most is cigizett. Albaról gondolkodott. Arcára min-dig mosolyt csalt a - számára - kislány viselkedése. Vagy már nem is olyan kicsi? Ki tudja. Hisz évek óta nem is látta.

Fejében újra és újra lejátszódott a pillanat, amikor látta ejtőernyőzni. Az ernyő nem nyílt ki. Javier szíve megdobbant az emlékre… látta, mikor 'húga' tehetetlenül esett, kapálózott a levegőben, végül egy fának köszönhetően lassan földet ért.

Itt volt megbeszélve a találka. Javier csak remélni merte, hogy Alba ezek után is hozzá szól. Ő elle-nőrizte a zsinórt. Ő nem vette észre, hogy be van akadva. Olyan lelkiismeret furdalást érzett, amilyet az elmúlt 3 évben még soha.

Meg volt arról győződve, hogy Alba rögtön az orra alá dörgöli a dolgokat. Érezte, ahogy a gyomra egyre jobban összeszűkül, torkában gombóc keletkezett és látása elhomályosul. Sírt? Nem. Nem tudott. Kemény maradt. A cigit szájához emelte és beleszívott. A nikotin bejárta tüdejét, majd elhagyta azt.

- Nem tetszik az, amit csinálsz! - lehelte egy gyenge, meggyötört hang. Javier összerezzent. Tudta, hogy ki az. Tudta, hogy az illető mire célzott és azt is tudta, hogy most nem csak viccelődésből, ugratásból csinálja ezt.

Alba és Javier között sok különbség volt. Külsőleg? Hát. Míg Albának kreol bőre, világos barna haja és zöld szeme volt, addig Javier-nek porcelán fehér bőre, sötét barna haja és barna szeme volt. Most mondhatnék magasság különbségeket is, hisz a spanyolok alapból alacsonyak, de ez tulajdonképpen nem is számít.

Alba arcán mindig találni lehetett valami huncutságot. Szája szélén megbujkáló mosolyt vélt látni az ember. Viszont semmit sem vitt túlzásba. Mindig mértékkel humorizált. Talán ez is ok arra, hogy nem mindig jöttek ki jól Javier-rel. A srác komoly volt, zárkózott, befolyásolható. Csendes, kiszámíthatatlan énje az őrületbe kergette Albát. Ahogy a lány életvidámsága is Javier-t.

De elszakítani őket egymástól? Ki az, aki meg merné tenni?

Bár egészen unalmasnak tűnhetett az, ahogy minden délután ültek egymás mellett és olvastak, vagy éppen nézték a másik szemét, mégis, ennél nagyobb őszinteséget egymással nem tudtak volna közvetí-teni.

Javier óriási íriszeit a lányra emelte és szomorkásan végig mérte. Megváltozott. Már nem volt az a kicsi lány, aki szívesen felült volna a csúszdára 17 éves létére. Már elmúlt tizenkilenc... már nem mosolygott... az arcán már nem látszódott a huncutság úgy, mint régen.

Egy ismerős dolgot azért észrevett Albán: csillogott a szeme. Most mondhatnánk azt, hogy: persze, mindenkinek csillog a szeme. De Javier valami olyan csillogást látott benne, amire egyszerűen magyará-zatot nem talált.

Ahogy egyre jobban elmélyült az immáron nő szemében, elejtette a cigaretta csikket és rohamos köhögésben tört ki. Nem hiába. Azoktól a hideg téli napoktól,a miket a szabad ég alatt töltött álmodozva, megbetegedett. Krónikus megfázásáról sokan nem is tudtak. Alba volt az, aki mindenféle belebeszélések nélkül rájött a dolgokra. Javier szöges ellentétje volt. Mégis szerette. Legnagyobb vágya az volt, hogy vérbeli testvérek legyenek

- Tönkre teszed magadat - húzta el a száját Alba. Nem hitte volna, hogy egyszer így látja Javier-t

- Miattam történt - motyogta a pakisztáni fiú. Természetes volt Javier részéről, hogy saját magát okolja. Mindenki ezt tenné.

- Nem. Nem tudhattad. Nyugodj meg! Már nincs bajom - ahogy elhagyta Alba ajkait ezek a szavak, Javier először érezte azt, hogy Alba is megkeményedett. Nem akarta, hogy elhidegüljenek egymástól. Sőt, aktuális vágya a közelebb kerülés volt. Újra össze akart melegedni vele. Le akart ülni a kerti székbe, elővenni egy Thomas Wyatt könyvet és felolvasni a lábadozó spanyolnak. De Alba jelét sem mutatta a kedvességnek.

- Úgy sajnálom! - fordult egész testével a lány felé.

Javier úgy érezte, egyre jobban zsugorodik össze, a végén már csak egy borsó szemecske marad belőle, Alba pedig rátapos. Azt kívánta, bár elnyelné a föld, hogy ne kelljen a lánynak többé szenvednie.

- Itt vagyok előtted. Meghaltam? - tette fel a költői kérdést Alba.

- Nem.

- Lebénultam?

- Nem.

- Akkor az lesz a legjobb, ha itt és most befejezzük ezt a témát - mondta morcosan a lány, aztán kézen fogta Javier-t és a kerti székek felé húzta.

A srác kicsit felszabadultabban követte 'húgát', közben azon morfondírozott, vajon miért nem kezdte el ugratni, ahogy régebben is tette. Valami nem stimmelt Albával és ez Javier-t igazán ide-gesítette.

Alba az asztalra nézett, ahova már előre kikészített két bögrét. Ez egy amolyan szokás volt nála.

A lány beleszippantott a friss eső illatú levegőbe, lehunyta a szemét és magában elmotyogott egy idézetet Mark Twain-től: „A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.”

Javier csodálattal nézte a lányt. Magához akarta szorítani. El akarta neki mondani, hogy mennyi-re hiányolta. Karjai közé akarta zárni és tudatni vele, hogy mellette marad örökre. Hazugság lett volna. Mindketten jól tudták, hogy egyszer mindennek vége szakad…

- Mit szólnál egy forró csokihoz? - nyomott Alba a pakisztáni kezébe egy bögrét.

- Beszélgessünk - kérlelte, miközben helyet foglalt az egyik fehér párnával kényelmesített szék-re. Alba bólintott és még mielőtt követte volna Javier példáját, elrendezett egy-két almát az asztalon. Először csak bámultak egymásra. Csodás csendélet volt, mögöttük az ösvénnyel.

Javier ugyan el akarta mondani a kis monológját, ami az utóbbi három év alatt megfogalmazódott benne, de csak ennyire futotta: - Hiányoztál.

Alba szemében könny csillogott. A srác elgondolkodott. "Most vajon azért érzékenyült el, mert hasonlót akart mondani… vagy, mert gyűlöl?". Javier elszégyellt magát, amiért ilyet gondolt a spanyol lányról, hisz Alba maga a megtestesült szeretet! Magában szitkozódva jegyezte meg: Ostoba vagy Javier. Ez a lány nem gyűlöl.

- Tudod min gondolkodtam el? - szipogta a lány. Javier figyelmesen meresztette rá boci szemeit, ami egy kisebb mosolyt csalt az arcára - Hogy ha nem történik meg a baleset... vajon most is ugyanúgy bújnánk a könyveket idekint?

Nos, igen. Ezen érdemes elgondolkodni. Semmi kaland nem volt az életükben. Most ez a baleset végre kimozdította őket az eddigi kerékvágásból. Rendben, Alba felépült, Javier is készen áll a kö-vetkező lépésre. No, de hogyan tovább? Már nem ücsöröghetnek kint, hisz új dolgokra kíváncsiak. De ki fogja megtenni azt a számukra elvetemült lépést?

- Elmehetnénk utazgatni - vetette fel az ötletet Alba, hosszas csend után.

- Jó, de hova? Alig van valami ismeretségünk a nagyvilágról.

- De sokat olvastunk a kultúrákról.

- Alba, a legtöbb csak dajkamese, te is tudod - motyogta Javier.

- De… De elmehetnénk Spanyolországba - meredt a bögréjére a lány. Javierben megfagyott a vér. Spanyolhonba?

- Te megőrültél? Mi van veled, Alba? - tette fel a megszokott szlengjét a srác. Ez az egy dolog volt, ami mindig humorosan jött ki a szájából. Talán többet nem is szeretett volna, csak egy kis mosolyt csalni Alba arcára.

- Én komolyan gondoltam - sóhajtott fel a lány.

- Alba, az nagyon messze van… és tudod… - kezdte Javier - Nem hinném, hogy elboldogulnánk ott. Betiltották a Katalán nyelvet.

- Tudom.

- De ha úgy jobb kedved lesz, akkor utána nézek a dolgoknak és megpróbálok szervezkedni...

Alba számára furcsa volt, hogy Javier ilyen kedves lett hirtelen. Nem tudta eldönteni, hogy most mi változtatta meg. De azt sem értette, hogy Javier miért nem kommunikál más emberekkel? Például a családjával. Miért pont őt választotta legjobb barátnak, húgnak, mikor a legtöbb helyen Alba a közröhej volt. Az emberek nem voltak túl kegyesek hozzá. Bolondult a katalánokért és mindent megtett annak érdekében, hogy a népcsoport felszabadulhasson. Csakhogy e miatt két hónapot kellet ülnie börtönben. A emberek pedig őrülten állították be. Javier mégis szerette őt. Eltűrte maga mellett. Talán nem is nagyon tudta elképzelni magát Alba nélkül…

Tehát érdemes Javier példáján is elgondolkodni.

De mi lesz ez után? Ki fognak jönni egymással? Tudnak úgy együtt élni, hogy nem marakodnak min-denen, mint ahogy három éve?

Javier részéről ez túl volt tárgyalva. Megbeszélte magával, hogy nem fog belekötni a lány dolgaiba. Mindent meg akart adni neki. Ki akarta engesztelni a történtek miatt. Ezért is határozott úgy: elviszi Spanyolhonba, ha törik, ha szakad…