Mit szoltok a regenyem kezdetehez?

Kerlek irjatok meg a velemenyeteket, hogy mi az amin meg javitanom kene, es mi az ami tetszik. Ez csak az elso probalkozasom, es a regenyt fokent magamnak, a sajat szorakoztatasomra irom.

Itt a reszlet:

Elso fejezet

Hm, hogy is kezdjem az en kis tortenetemet??? Hat, azt hiszem az lesz a legjobb ha a eloszor is bemutatkozom. Na szoval: en Gaspar Zsanett vagyok, kolozsvari hatodik osztalyos tanulo. A tobbivel nem untatlak, majd mikor eljon az ideje. A tobbi igyis-ugyis lenyegtelen, hiszen az csak voltam. Most pedig szeretnek valaki mas lenni, meguntam magamat, szeretnek valaki masnak a borebe bujni. Elegem van abbol, hogy mindig en vagyok a "jo tanulo lany", aki csak arra jo, hogy segitsen az osztalytarsainak a felmeroknel. Elegem van abbol, hogy az osztalytarsaim kibeszelnek a hatam mogott, es magolosnak neveznek. Kikerem magamnak: nem az a magolos, akinek jo jegyei vannak, mert konnyen tanul, hanem az, aki orakig ul a lecke folott es szorol szora megtanulja, mint pl. Eszter. De hat az osztalytarsaimnak ezt hiaba magyaraznam: ok csak azt latjak bennem hogy tanulok, es manapsag ez nagyon ciki. De ok nem ismernek engem, nem tudjak rolam hogy milyen vagyok valojaban, de mivel ok nem tudnak jol tanulni, es szeretnenek a kozeppontba kerulni, ugy gondoljak hogy jobb lesz a jo tanulokat lenezni. Ma is az evzaron, mikor minden osztalybol kihivtak az egesz suli elott a legjobb tanulokat, es az en osztalyomban en voltam a legjobb, hangosan elkezdtek csufolodni. Konnyek szoktek a szemembe, es amikor vissza kellet volna allnom a sorba a tobbiek koze, messzirol elkerultem oket, es kifutottam a sulibol. Se nem lattam, se nem hallottam, csak rohantam valahova, ahol nem ismernek engem, es ahol megnyugodhatok. Szerettem volna ujrakezdeni az eletem: megvaltoztatni a nevemet, levagatni a hajamat, kicserelni a ruhaimat, elkoltozni egy masik negyedbe. A lenyeg hogy ne ismerjenek fel. Szerettem volna ha vegre lenne egy nagyon jo baratnom, aki hasonlit ram, es akivel mindent megbeszelhetek. Csakhogy az a lany biztosan nem az osztalyombol lesz. Hogy is lehetne. Ott mindenki robotkent nez ram. Es igy nincs ertelme az eletemnek. Minden nap mikor hazaerek ledolok az agyamra es csendesen sirdogalok, hogy nehogy meghallja valaki. Anyuek mindent megvesznek nekem, de ugy gondoljak hogy ezzel el van intezve minden. Soha nem beszelgetnek velem, sot, alig talalkozunk. Mindketten este hetig dolgoznak, mikor hazaernek akkor mar csak vacsoraznak es mennek aludni. Ettol eltekintve alom szobam van, de ha egyedul vagyok benne akkor ez maga a pokol. Abban a hatalmas szobaban teljesen elveszek. Szuksegem lenne valakire aki megert engem. Az egyeduli hely ahol jol arzem magam az a tancterem, mert ott jol egyezek a lanyokkal, de nekik sem merek teljesen megnyilni. Tanc kozben pedig elfelejtem az osszes rosszat, ami a szivemet nyomja, mintha buborekkent kirpkodnenek belolem. Hupsz, csak akkor vettem eszre, hogy mar haza is ertem. Le kellett torolnom a konnyeimet, es tetetni hogy boldog vagyok. De az csak alboldogsag, es senki sem veszi eszre hogy igazabol szomoru vagyok. Ilyen ez a vilag: mindenki alarcot hord, es nem mutatja ki az erzeseit. Ebben a vilagban eltunt az oszinteseg, es most rajtunk van a sor, hogy ezen valtoztassunk, a mai tizeneveseken, de a mai tinik nagyresze egyebbel van elfoglalva. De azt hiszem abba kene hagynom a filozofalast az eletrol, es inkab egy megoldast kene keresnem. Rendelkezesemre all harom kerek honap, az az ido alatt csak kitalalok majd valamit.