Milyen műfajnak nevezhető az írásom, és milyen lett? (16/L)

..így utaztok Ti..

Hajnalban úgy ébredni, mint egy rakás szerencsétlenség, aztán buszra szállni, vonatra várni, apró cetliket rejteni a váróterembe a padok deszkái közé, amelyeken ez áll:

"Have a nice day! :)" ,és ezzel a te napodat bearanyozni, mert tudod, jót tettél.

Próbáltál. Az már csak a világ erkölcsiségén múló pillanat, ki hogy reagál majd, és miféle mosolyt szabályoz az arcára.

Még egy magát makacsan követelő cigaretta és egy automatás kávé 40 centért,

aztán felszállni a nemzetközi járatra, ahol az emberek szeme, szája nyitott állapotban tért nyugovóra még valahol a világvégén.

Cipők hevernek minden fele, klíma hűti hűvös hajnalod, nem tudod összerakni ki-kinek a tulajdona.

Aki pedig nem alszik, megbámul. Hülyén érzed magad. Próbálsz senkire nem nézni, mégis össze-össze találkoznak a tekintetek. Zavarba jössz. Elhelyezkedsz.

Végig halad a kalauz, mindenki csettintésre változik zombivá.

Öt perc volt az egész, de most már a vagon külföldi szavaktól zeng.

Mintha csak Bábel tornyát építenénk, aztán nyelvedet cserélik, senki nem ért semmit.

Már nem csak süket, de úgy érzed néma is vagy.

Miután meguntad a kavalkádot, dallamokat csempészel a füledbe.

Telefonod le fog merülni. Szidod a hajnalt.

Nem vagy még sehol, pedig régóta utazol. Késünk. Mintha sosem lenne vége.

Az ablak mellett ülsz, és bámulsz kifele. Gyorsuló megállókat látsz, és a megállót jelző táblán lévő első pár betűt, aztán egy hosszú betonfal, csodás kilátás.. mondhatni.

Graffiti tejútba kerültél. Mindenhol csak a szemét, a melletted ülő lengyel nő is csak lesüti a szemét.

A másik oldalt nők (?), de inkább csak emberek fényképezik a Dunát.

Nem tudják, hogy hulla úszik a víz tetején, de ne is érdekelje őket. Turisták, fényképezzenek.

Helyesek ezek a külföldi srácok, bár inkább csak szimpatikus, ahogy nekem szemben söröznek.

Nem látom őket jól. Megvakít az ébredő napfény, ami a fák lombaji közül fénylik a szemembe, változó a lombozat. Nem látom őket jól.

Nem is érdekel.

Pár kilométer, és leszállva friss városi levegőt szívhatsz tüdődbe.

A fejek már nem épp az oxigéntől zöldülnek idebent.

Lassítunk. Megállunk. Egy másik vonat elhalad, vágányt váltunk, és már indulunk is tovább.

Ahogy felállok, mindenki feláll. Azt várják, tudjam mit csinálok.

Az elsőként rohanok az ajtóhoz, hogy esélyem legyen elsőként leszállni.

Elsőként mindenben.

Miért érzem, hogy a fenekemet nézik? Naiv vagyok biztosan.

Pillanatok alatt kígyózó sor áll mögöttem, némelyik bőrönd hozzám simul, megtaposnak, kiabálnak.

Az ajtó melletti zöld gombot tüzesen nyomogatom, pedig még fel sem villant.

Zöld gomb fénylik, ajtó nyílik, elsőként a lelkem száll le, aztán a lélegzetem, és végül a testemet emelem a peronra. Vége.