Mi a te életed célja?

#12: Ennek több oka van. Egyrészt azért nem említettem, mert nem említettem olyanokat, hogy szeretnék lélegezni, enni, meg esetleg egy nagyobb lakást, házat. Ezek ideiglenes célok, és nem életcélok. Az állat is törekszik a lét- és fajfenntartásra, ezek a célok számomra nem elég emberiek ahhoz, hogy életcélnak hívjam.

Másik oldalról meg egyelőre a jelenlegi élethelyzetünkben felelőtlenség lenne egy gyereket bevállalni. Vagy olyan célok lemondásával járna, ami túl erősen bennünk van. Végül is önmagunk tovább örökítésére nem csak a gyerekvállalás az egyetlen mód. Én úgy vagyok vele, hogy ráérek. Kedvesem már kevésbé – biológiai okokból –, de egyelőre nem erről szól az élete, az életünk. A magam részéről vállalnám a dolgot, de nem célom, nem álmom ez.

Harmadik oldalról meg van egy autista testvérem, aki a későbbiekben az én felelősségem lesz, akár anyagi, akár emberi oldalról nézve. Szeretnék ennek a feladatnak jól megfelelni, tehát egy emberért már felelősséget vállaltam abban a pillanatban, hogy megszületett, ami egész életre szól. Még akkor is, ha ez nem az én választásom volt.

Nagyon sok ember helyettesíti a valódi életcélját azzal, hogy „család”. Sokan próbálnak meg úgy párkapcsolati problémát orvosolni, hogy összeházasodnak, majd miután ez sem jelent sok változást, ezért gyereket vállalnak. Persze a legtöbb ilyen esetben kiderül, hogy ez sem megoldás. Nem véletlenül van az, hogy nagyon sok anya neveli egyedül a gyerekét. Szóval csak óvatosan a családdal, mint életcéllal, mert önmagában kevés egy gondolkodó embernek.

Mindenki boldog szeretne lenni az életében, csak ezt másképp éri el. Eleinte azt hittem, minél többet kell elérnem, a kitűzött célokat meg kell valósítanom, és ezáltal elégedett leszek, boldog. Mindig maximumot teljesítettem: kitűnő voltam, országos versenyeket nyertem...de ezek csak pillanatnyi örömet okoztak.

Aztán rájöttem: a szeretet. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne szeressünk! Nekem a barátaim iránti feltétlen szeretet, és az igaz szerelem okoz igazán boldogságot! E nélkül nem is érdemes élni (nekem). Lehet akármennyi pénzem, akármilyen menő kocsim, zsíros állásom, erős diplomám....de ha nincs valaki mellettem, ha üres házba kell hazamennem, vagy mindenki utál, akkor nem ért semmit az egész! Hatalom? Büszkeség? Pénz? Mind felszínes dolgok. Ok, a pénz életfeltétel, de...nem boldogít.

Életcélom? Igazából élem az életem, teszem a kötelességem a képességeimnek megfelelően. Orvos szeretnék lenni, külföldre menni, ott szép házat építeni. De mindig belegondolok abba, hogyha most, ebben a szent pillanatban meghalnék, bánnék-e valamit; érezném-e azt, hogy nem tettem meg valami fontosat. És úgy érzem: Nem, nem félek a haláltól, nincs titkolnivalóm az érzéseimről, én eddig helyesen éltem. És ez is boldogít :)

Ja és még egy fontos dolog: imádom a zenét! Szeretek zongorázni, szeretem hallani a lágy muzsika kellemes dallamát. Ma pont erről álmodtam: nem tudom miért, de tudtam, hogy van még 3 órám a halálig. Ezért elmentem a zenesuliba és ott zongoráztam ezt:

http://www.youtube.com/watch?v=N-c_JOWjDqw

Olyan szép *.* 18/L

ma 18:12-es vagyok

Valami nagyon fontos még: rátalálni a saját lelkemre :)

Úgy értem, eddig be voltam zárva otthonra mint valami börtönbe; nem tehettem a dolgaimat úgy, ahogy szerettem volna, még azt is megszabták a szüleim, melyik zene tetszhet nekem. Buszra nem lehetett szállnom, barátom nem lehetett, nem lehettem sosem őszinte velük. Ráadásul az egyetlen húgom sem állt mellettem. Várom, hogy egyetemista legyek, mert végre szabad leszek! Habár, már így is kezdem elszakítani a kötelet: ellenállok, ha nem értek velük egyet, azért is olyan zenét hallgatok, amit szeretnék, olyan szakot választok, amit én szeretnék; és mindez boldogsággal tölt el. Nem tudom miért, de kezdek rátalálni a saját lelkemre. Lehet, furán hangzik :D de olyan fura és mégis meleg érzés :) Amikor azt olvasod, azt veszed fel, oda mész, ahova szeretnél, és nem azt az utat járod, amit kijelölnek eléd a szülők, hanem a sajátod :)

Nem beképzeltségből mondom...de a szüleim túlságosan is anyagiasak. Úgy értem, nem engedték, hogy orvos legyek, mert "aki orvosnak megy, az hülye", ugyanis sokat kell tanulnia, reggeltől estig dolgozik, stb. De nem hisznek bennem, én akkor is ezt szeretném csinálni, és kész!

Lenéznek minden külföldit: ,,Húzzanak vissza a saját hazájukba". Én ezt nem értem. Miért kell gyűlölni valakit csak azért, mert ő más?!

Azt mondták a pénzért menjek férjhez. -.- De én szerelemből akarok (jó nem egy csöveshez, hanem átlagos fiúhoz, de akkor sem azt nézem, hogy BMW-je legyen vagy főorvos legyen!). Nem értem őket és a hozzá hasonló embereket! Milyen érzés reggel úgy felkelni, hogy nem az van melletted, akit szívből szeretsz? Csak egy pénzeszsákkal alszol...vagy milyen érzés úgy végigmenni az utcán, hogy mindenkibe belekötsz? ÁÁ Ezért is mondom: szeretet :)

> A család is persze, de hogy az emberi kapcsolatok is hiányoznak a felsorolásból. A tudás átadása is.

Nem tudom. Néptáncosok között nőttem fel. Van pár nagyon jó barátom és van sok-sok haverom. Van kedvesem, akivel szeretjük egymást és nagyon jól megvagyunk. Az ismerőseimmel, munkatársakkal jó a viszonyom. Ellenségeim nem nagyon vannak. Nem igazán érzem életcélnak így az emberi kapcsolatokat, talán azért sem, mert úgy érzem sok mindent nem kell változtatnom ezen a téren.

A tudás átadását említettem, bár kicsit gondban is vagyok emiatt. Régen tanítottam néptáncot, de ez most nem működne. De pl. találtam pár lelkes gó játékost, akik ismerkednek a játékkal. Próbálom őket okítani, illetve tervben van, hogy kicsit komolyabban indítunk gó oktatást, de ehhez meg nekem kell majd alaposan felkészülni. Itt az GYK-en is próbálok másoknak segíteni, főleg informatika téren, bár sajnos kevés az igazán jó kérdés.

> Azt hiszem a célnak kellő képpen általánosnak /nem túl konrétnak/ kell lennie, meg valamennyire elérhetetlennek.

Úgy vélem nagyon rátapintottál erre. Szerintem is ez az egyik lényeg. Az anyagi célok maximum annyi örömet tudnak okozni, mint amennyi nehézséget okoz a megszerzésük, illetve fájdalmat, félelmet az elvesztésük. Persze kellenek ilyenek is, én is örülök egy új laptopnak vagy akár egy jó korsó sörnek is, de életcélnak a legnagyobb anyagi jellegű dolog sem megfelelő. A valódi életcélok olyan dolgok, amelyek nem vásárolhatók meg pénzért, és nem lehet őket elveszíteni. Általában valamiféle tudás megszerzése, vagy maradandó tett lehet életcél.

> Viszont, ha az ember olyan eszmék /?/ szerint él, hogy "szeressük és segítsünk egymásnak pl", az egy olyan cél, amit nem lehet véglegesen elérni.

Viszont le kell fordítani a nemes nagy eszméket is konkrét, hétköznapi, egyszerű lépésekre. Sokaknál tapasztalom, hogy valami nagy nemes célt tűznek ki, de gyakorlatilag nem haladnak felé. A „szeressük egymást” nekem kicsit furán cseng, talán azért, mert sok olyan embert láttam már, akik ezt valamiféle álcának használják, anélkül, hogy tudnának róla. Olyankor is a szeretetet tartják szem előtt, mikor az embernek harcolnia kell, meg kellene védenie az igazságot.

Persze egyetértek abban, hogy az embereknek bízniuk kell egymásban, de a bizalmat azért ki is kell érdemelni. Elég egy-két lépéssel előre járni, de sokkal nem szabad. A szeretetnek is megvan a maga helye és ideje, de meg kell tanulni küzdeni is. Meg kell tanulni elutasítani is, mert így helyes. Van egy kis anekdota:

- Mester? Mit gondolsz arról az emberről, akit mindenki utál? Jó, vagy rossz ember?

- Ez önmagában még nem jelent semmit.

- És mit gondolsz arról, akit mindenki szeret?

- Önmagában még ez sem jelent semmit.

- Akkor ki az, aki jó ember?

- Az, akit a jó emberek szeretnek és a rossz emberek utálnak.

Szóval a szeretet egy manapság divatos kulcsszó, de vigyázni kell, hogy ne valami bárgyú dolog legyen belőle, hanem lehetőleg tettekben nyilvánuljon meg ott és akkor, mikor annak helye van.

> Persze a természet, a szépség és a művészet is boldoggá tud tenni, akár a tanulás is, meg egy sűlt csülök :-D...de teljes csak úgy lesz a boldogság, ha szerető emberek vannak a közelben.

Az ember társas lény. Ha nincs kivel megosztania azt, ami vele történik, akkor biztos, hogy fele annyit sem ér a dolog a számára. De anno vezettem blogot és az egyik bejegyzésemhez írt valaki egy kommentet, ami elgondolkodtatott, bár akkor még erősen tiltakoztam ellene. Azóta is eszembe szokott jutni. Az ember attól egészséges, hogy önmagában egész. Azt hiszem kezdem érteni mire gondolt. A körülményeinket nem mindig mi határozzuk meg, de a viszonyulásunkat minden esetben magunk választhatjuk meg. Ha valamin képesek vagyunk változtatni, akkor aggodalomra semmi ok, változtassunk. Ha nem tudunk változtatni rajtuk, akkor meg teljesen felesleges küzdeni ellenük.

Néha látok olyan embereket, akik a buszon is rohannak. Látszik rajtuk, hogy ez jár a fejükben: „El fogok késni! Induljunk már! Gyerünk-gyerünk-gyerünk! Ennek is most kell jegyet vennie. Most meg mért álltunk meg? Nem hiszem el. Ez is miért váltott pont most pirosra? Legyen már zöld, könyörgöm!” Teljesen felesleges dolog. A busz menetidején nem fog tudni változtatni. Sietni ráér akkor majd, ha leszállt. Addig kihasználhatná az alkalmat, hogy lazítson, megnyugodjon, összeszedje a gondolatait, vagy csak úgy szemlélődjön. Érezhetné magát nyugodtnak, derűsnek, de nem. Miért nem? Teljesen felesleges görcsölnie, akkor is pont ugyanakkor fog odaérni.

Az emberi kapcsolatokra sem mindig van nekünk hatásunk. Persze rajtunk is múlik, de előfordul, hogy minden igyekezetünk, figyelmünk ellenére valami más ok miatt elveszítjük a barátain, rokonaink barátságát. Ezen persze lehet munkálkodni, de eközben is tudnunk kellene jól érezni magunkat a bőrünkben.

Valami ilyesmit tanultam meg az elmúlt jó pár évben. Estem orvosi értelemben vett depresszióba, aminek a kiváltó oka egy szerelmi ügy volt. A barátaim mellettem voltak, sokat segítettek, így tényleg sokra tudom értékelni az emberi kapcsolatokat. Fontosnak, szükségesnek tartom, de megtanultam azt is, hogyan kell megállnom a saját lábamon. Hogyan legyek úgy független az érzelmi kapcsolatoktól, hogy közben ne váljak érzéketlenné, zárkózottá, bizalmatlanná, rideggé. Azóta túl vagyok kisebb-nagyobb nehézségeken, de sikerült mindig megőriznem az alapvető derűt magamban, hogy minden helyzetben azt tudjam mondani: „Oké, ez a helyzet, mérjük fel jól, majd nézzük, hogy a sok döntési lehetőségem közül melyik az, ami a legjobb.” És lehet egy-egy problémából nem látod még a kiutat, de azzal a tudattal alszol el, hogy a lehető legjobb döntést hoztad és ez bőven elég.

Ki szavazta le a #18-as válaszomat?!? Hadd halljam!!! :-)

De komolyan. Kíváncsi lennék mivel nem értett egyet. Lehet, hogy én tévedek, de akkor kérek esélyt ennek a belátására. :-)