Aki ezt írta az egy elmebeteg? (hosszú)

Mi a véleményetek a műről, és a mű alapján mi a benyomásotok az írójáról?

Könyörtelen sors

Az öröm érzése sokak számára ismert. Milyen szép is lehet az. Bárcsak nekem is részem lehetett volna ebben az érzésben. De talán volt olyan alkalom. Igen régen volt, és az emlékeim már nagyon homályosak, de az érzés bennem maradt.

Már az is rémlik, hogy ezt a nagyapámnak köszönhettem. Még egészen kisgyermek voltam. Az ölébe vett, és igen azt mondta. Azt az egyetlen szót, amit mástól az óta soha többé nem hallottam. Azonban a szóra már nem emlékszem, és őt már nem kérdezhettem meg. Hisz a fekete rémség elvitte a nagyapámat és vele együtt azt a szót is, aminek köszönhetően megismertem az öröm érzését. Sokáig szenvedett, amíg a halál megenyhült, és kiragadta gyenge testéből a nemes lelkét. Ez nagyon fájt nekem. Nem is tudom, hogy az keserítette meg az életemet, hogy láttam szenvedni, vagy az, hogy meghalt. Azonban szüleim nem akarták, hogy sokáig szenvedjek, vagy talán csak azért csinálták, hogy megnyugtassák, magukat nem tudom melyik, de a végeredmény ugyan az volt, hogy vettek nekem egy kiskutyát. Én úgy gondoltam, hogy nem kell egy kisállat a közelembe, de amikor megláttam a gesztenyebarna szemeit úgy éreztem mintha visszakaptam volna valamit, amit az élet elvett. Béla, ugyanis így neveztem el a nagyapám emlékére elfelejtette velem a borzalmas éjszakákat. Mivel a szüleim nagyapám halála után minden egyes nap megvertek, minden indok nélkül. Az ütlegelések után mindig kimentem Bélához, amint kiléptem az ajtón mindig odaszaladt hozzám, és a piros foltjaimat nyalogatta, majd úgy szokott rám nézni, mintha azt kérdezné: „Nagyon fájt? Így már jobb?” Azonban csak rövid ideig voltunk barátok. Mivel egyre furcsábban viselkedtem. Úgy gondolom, hogy ezt Béla is észrevette, ezért egyszer finoman a „megharapta” a kezemet.

- Te dög!- kiabáltam rá.

Ő csak engem nézett. Akkor még nem tudtam, hogy miért csinálta ezt, de most már ilyen sok idő után minden világos. Hisz talán már akkor is sejthettem volna. Egy nap mikor hazafelé igyekeztem megláttam apámat a kapuban, véres kézzel. Magamban örültem, amin el is csodálkoztam, ámbár ez nem olyan tiszta öröm volt, amit nagyon régen éreztem, hanem mocskos kárörvendés.

- Mi van apa valaki megmutatta, hogy nem te vagy a legerősebb a világon?- kuncogtam.

Láttam rajta, hogy ideges, és tudtam, hogy ha tovább hergelem, akkor megüt, de már nem érdekelt, megszoktam az ütéseit.

- Ne legyél szemtelen vagy…

- Vagy megütsz- vágtam közbe. – Tudom. Nem kell folyton ismételned.

Ez után a kis találkozás után el akartam menni mellette, amikor ő megállított.

- Kinyírom ezt a dögöt- mondta, és Bélára mutatott.

- Majd én- válaszoltam hidegen.

Apám megrökönyödött, mert azt hitte, hogy ezzel a kijelentésével hatalmas fájdalmat fog okozni nekem. Tévedett.

- Tessék? – kérdezte kicsit zavarodottan.

- Jól hallottad. Majd én megölöm. Hívj fel egy állatorvost, hogy el kell altatni a kutyánkat.

Apám erre nem szólt semmit, de gondolom megértette, mert utána azonnal tárcsázta az állatorvos számát. Nem sokkal később megérkezett a hóhér.

- Jó napot kívánok! – köszönt.

- Jó napot! – mondtuk apámmal szinte egyszerre.

- Erről az állatról van szó? – kérdezte, majd rámutatott Bélára.

- Igen.

Nem is volt másik kutya az udvarunkban. Ennél értelmesebb kérdést, nem is tehetett volna fel. Elővette az injekciót, és arra kért, hogy fogjuk le az állatot. Láttam Béla szemében a könyörgést, de nem töröttem vele. Mikor megkapta az altatót már csak vártunk, hogy hasson. Béla nagyon erősen küzdött a szer ellen. Azt akartam, hogy holtan rogyjon össze. Elővettem az apám fegyverét, és leadtam az első lövést.

- Maga mit csinál? Ezért mind a kettőnket lecsukhatnak- mondta szinte kiabálva az orvos, és lefogta a kezemet.

- Nem érdekel- mondtam.

Utána újból a kutya felé fordítottam a fegyvert, és még négy lövést leadtam. Béla nem akart kimúlni. A vér csak úgy folyt, és ő bátran várta a végét, de ameddig volt ereje, addig nem adta fel. Felment a bejárati ajtóhoz, lefeküdt, majd behunyta szemét, és eltávozott az élők köréből. Mikor megközelítettem láttam, hogy a szép bundája csurom vér volt. Elkezdtem simogatni, és elfogott egy érzés, amit ott nem tudtam volna megfogalmazni, de talán még most sem. Egy biztos volt, hogy fájt a halála, de nem értettem magamat. Ha szerettem, akkor miért öltem meg. Miért nem próbáltam a halála ellene tenni valamit? Össze voltam zavarodva. Beszélni akartam azzal az egyetlen személlyel, aki mindig megértett, de vele már nem tudtam, hisz már nem élt. Ez után az érzelmi kavarodások után felmentem a szobámba. Ott észrevettem, hogy a kezem csurom vér volt. Nem törődtem vele, és lefeküdtem az ágyamra, és a bűn elkövetőibe fektettem az arcomat, és hagytam, hogy a fájdalmas könnycseppek lemossák az ártatlan vért. Mikor másnap felkeltem a bűn jelei teljesen eltűntek a kezeimről. Nem is tudom hol, de talán a kezemben találtam egy névjegykártyát, amin egy név, és egy telefonszám állt. Nem sokára kiderítettem, hogy ez a szám egy szellemidézőé volt, akivel megbeszéltem, hogy késő este jön hozzám.

- Jó estét kívánok!- mondtam.

- Akkor kezdjünk is neki a nagyapja szellemének megidézéséhez.

Nagyon meglepődtem, és nem is sejtettem, hogy honnan tudja, hogy kit akarok megidézni, de nem is nagyon kíváncsiskodtam. Bekísértem a szobámba ott leült, és furcsa mozdulatok, hangok után egy ismerős, kellemes hangot hallottam meg.

- Lányom.

- Nagypapa!- kiabáltam örömömben.

- Lányom- hallottam ismét a hangját. –Te nem is sejted mit tettél.

- Nagyapa, de én nem is tettem semmit.

- Ne hazudj!- kiabálta. – Megöltél.

- Ne mondj ilyen szörnyűségeket- mondtam, és egy hatalmas könnycsepp sem volt képes legördülni megrémült arcomon.

- Lányom. Mikor Isten színe elé kerültem ő megengedte, hogy újból a közeledben lehessek. Egy újszülött kutya képében láttam napvilágot, akit te Bélának hívtál.

Ekkor nem bírtam. Nem lehet. Nem. Most már mindent értettem, hogy miért harapott meg Béla, vagyis a nagyapa. Szörnyű. Én… Fogtam a pisztoly, és… Nem lehet. Biztos csak képzelődőm. Fel kell ébrednem. Ütögetni kezdtem magam hátha csak egy szörnyű álom.

- Nekem most mennem kell- mondta nagyapa.

A nő, aki megidézte szeretett apámat rám meredt, és elment. Ekkor fogtam fel, hogy mit tettem. Ökölbe akartam szorítani a kezemet, és hirtelen megéreztem a pisztolyt. Lenéztem, és ott volt a halálos fegyver. Most már tudtam mit kell tennem. Megfogtam, és kimentem az esőre. Mást nem tehettem. Hallgattam az esőt, a pisztolyt a fejemhez tettem, és meghúztam a ravaszt. Hirtelen minden elsötétült. Egy férfi közeledett felém. Hatalmas láng vette körül, és mikor közelebb ért megszólított.

- Szervusz. Kész vagy?

- Ki vagy te?

- Jaj, igazad van. Kérlek, bocsáss meg, hogy a kis szarvacskáimat és a farkamat nem hoztam. Tudod nem valami kényelmes.

- Akkor te vagy az ördög?

- Igen, de hívhatsz Lucifernek, Belzebubnak, sátánnak vagy akárminek.

- Hogy-hogy itt vagyok?

- Kicsikém ugye nem hitted, hogy magadtól csak úgy meg tudtad volna húzni a ravaszt.

- Szóval te ott voltál mellettem?

- Igen, és biztattalak. Ahogy látom nem is hiába.

- Miért fontos neked, hogy megkaparintsd a lelkemet?

- Azt elég nekem tudni.

Még mindig sokk alatt voltam. Egy szörnyeteg vagyok, és most ezt már biztosan tudom. Lucifer a kezét nyújtotta, és én megfogtam. A tűz, ami őt körülvette nem bántott. Elkezdett a nagy semmi felé menni, és én követtem. Nem akartam semmit sem elhinni a történtek közül. Azonban most már teljesen mindegy volt.

Ahogy Lucifer mögött mentem egy emlékképem egyre tisztult. Az a szó. Már tudom. Igen már tudom, és könnybe lábadt a szemem. Az a szó minden fájdalmat megért. Legszívesebben elkiáltottam volna magamat, de csak halkan suttogtam: „Én is szeretlek nagyapa.” Felnéztem a sátánra, és elmosolyodtam most már bármi jöhetett, mert ez az egyetlen szó, amit nagyapától hallottam soha többé nem fog elveszni, és nem fogok eléggé hálás lenni neki.