Mit gondoltok erről a rövidke, még bejezetlen írásomról?

Meghalt a világ. Kifakult minden, mintha az életet, az örömöt, a színeket, a levegőt és minden érzelmet egy feketelyuk magába szippantott volna egy pillanat leforgása alatt. Tudatában voltam annak, hogy teli torokból sikoltok, már-már üvöltök és hörgök könnyektől foltos arccal – mégis a néma csönd burkába voltam bezárva. Nem érzékeltem a külvilág ingereit, csak kósza gondolatok próbáltak befurakodni az elmémbe, bízva abban, hogy felfogom őket tényként kezelve, ám én erre nem voltam képes. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni a történteket. Mintha csak egy véres, kegyetlen rémálomban lennék az a szereplő, aki tehetetlenül bámulja az eseményeket, megfosztva a szabad akaratától. Láncokkal szegezve a falhoz, kényszerítve a szenvedésre. Fájdalmas tortúrákon menni keresztül, miközben a gonosz vigyorogva figyeli az arcodat a fájdalom legapróbb megnyilvánulása után kutatva. Csak várja, hogy kicsorduljon a könnyed, legörbüljön a szád, és hangos kacagásban törhessen ki. És ami a legrosszabb volt, hallottam a nevetést. Éles hangon hahotázott, csilingelt a nevetése. Szívből nevetett, mintha megkönnyebbült volna. Elérte a célját. Ő kielégült, míg én megőrültem a sokktól és a kíntól. A fejemben hallottam a nevetését. Nem akart megszűnni, egyre hangosabb lett. Akárcsak ha magnókazettáról ment volna végtelenített felvétel formájában.

A láz mardosta a testem. A csontjaimból indult tüzes vasként perzselve fel a húsom, egészen a bőrömig nyaldosta minden sejtemet. A gócpontja a szívemben volt. Lángolt, mintha lelocsolták volna benzinnel, és egy doboz égő gyufát hajítottak utána. A forróság elviselhetetlenre nőtt. Ki akartam tépni a helyéről az izzó húsdarabot, és minél messzebbre dobni. A közelemben se legyen – hiszen így élve fal fel a vad, vörös tűz. Feketére festi a csontjaim, húsomat felzabálja, mint egy kiéhezett szörnyeteg, ki hetek, hónapok óta egy árva falathoz sem jutott, és most szabad prédát kapott az élettől. Lassan csak hamu és szenes csontváz maradok, ha így folytatódik a dolog. Talán emlék sem leszek. Már nem lesz, aki hiányoljon. Nincs senki, aki megmentene az eleven pokolból, ami egy pillanat alatt költözött a jelenbe bármiféle előjel nélkül. Kellettem a gonosznak, mintha értékes lennék, tiszta lelkű. Egy igazi finom, ínyenc lakoma.

A megtébolyodott elmémet uralta a káosz. A nevetés még mindig visszhangzott a koponyámban. Elnyomta a már nem létező gondolataim. Nem tudtam gondolkozni. Semmit nem tudtam. Nem tudtam ki vagyok, honnan jöttem, mi történt velem eddigi életem során. Abban sem voltam biztos, hogy élek. Üvöltöttem, ameddig a hangszálaim bírták. Mégsem hallottam semmit. Csoda is lett volna, hiszen minden lángolt. A központ már nem élvezett egyedüli hatalomjogot. Már nem csak a szívem égett erősebben, mint máshol, hanem a torkom is. Ez metélő fájdalommal párosult, mintha a lágy szöveteket és a gégém kemény porcát vágták volna el szépen egy rozsdás, életlen késsel. A könnyeim szüntelenül peregtek. Minden pillanattal egyre jobban éreztem, hogy a nedvesség elpárolog belőlem. Kiszáradtam.

Az eltávozott nedvesség végigcsorgott a karomon és a körmömre is jutott egy kevés. Hűsítette a vörös átkot, ami belülről emésztett fel. Pár ponton kicsit enyhültek a lángok. A fájdalom viszont nem akart alábbhagyni. Valamiért kitűzte célul, hogy megőrjít. Lehetetlen. Már egyszer elvesztettem az elmém épségét. Vajon át lehet lépni az elmeháborodottság küszöbét kétszer is? Ki kellett derülnie, hogy igen. Bármi lehetséges ebben az őrült, feje tetejére állított világban. A testem szenvedése, a gonosz örömhangjai és a gondolataim eltünte bizonyította ezt. Átkerültem egy másik dimenzióba, ahol csak a gyötrelem kapott helyet minden mást kizárva térből és időből.

Köd lepte az agyam. Fekete, sűrű, nehéz anyag. Pókhálóként szőtte be a rendelkezésre álló területet. Minél több lett belőle, annál inkább enyhült a lángolás és a dobhártyaszaggató kacaj. Finoman hálózott be egyre nagyobb nyomást helyezve rám, mind jobban s jobban eltüntetve a megmaradt érzékelésem. Bár még mindig nem találkoztam egyetlenegy gondolatommal sem, éreztem, amit egyre jobban elernyednek az izmaim. A húsom hűvösebb lett, a lángok mardosása kicsit lejjebb kapcsolt. Pillanatok vagy órák elteltével teljesen elege lett belőle, hirtelen teljesen abbahagyta. Eleget kapott belőlem, már nem kellettem neki. Egészen kellemesnek hatott. Kezdett kihűlni a húsom, és a szívem már csak dobogott, nem égett tűzfészekként szolgálva. A torkom nagyon fájt, mintha valaki egy rögtönzött gégemetszést hajtott volna rajtam sebtében, kezeletlenül hagyva a nyitott sebet. Ziháltam, miközben megpróbáltam oxigént csempészni az összeroskadt tüdőmbe. Nehezemre esett minden lélegzetvétel. Igazi küzdelem volt, aminek a tétje az életben maradás volt. Ki akartam esni a játékból, de valami belső ösztön nem engedte a feladást. Hajtott, hogy próbáljam ne eldobni magamtól a lehetőségét az életnek.