Van valami jó ebben a kib. szott világban?

A barátaim, a napsütés, a kávé és a virágok illata, a remény, ha rám mosolyognak az utcán, látni a naplementét a Balatonnál, éjszakai fürdőzés, önkénteskedni, egy jó könyv olvasása.

Hirtelen ezek jutnak eszembe.

1. Azért a barátokon kívül is írtam dolgokat, és még számtalan apróság felsorolható.

2. A barátság kétoldalú, neked is próbálkoznod kell. Olyan nincs, hogy nem léteznek hozzád hasonló emberek, vagy olyanok, akikkel jól kijönnél. Rossz helyen keresgélsz. Menj el egy nagyvárosba tanulni, ott megnyílik előtted a világ.

Tévedés, ha azt hiszed, hogy a boldogság az úgy jön, vagy az adott dolog.

Akik nap mint nap mosolyognak és boldognak tűnnek, nekik is vannak problémáik. Csak másként dolgozzák fel azokat a dolgokat, amik történnek velük. Te hagyod, hogy a keserűség elhatalmasodjon rajtad, belesüppedsz ebbe az állapotba, és minél tovább tart ez, annál lehetetlenebbnek érzed, hogy van más létforma is, hogy valaha lehetsz boldog.

Pedig simán. Én is ilyen voltam. Sosem vettem észre, ha valami akár apró jó dolog történt, az természetesnek tűnt. Ha rossz dolog történt, hihetetlen mélységbe zuhantam, és rágódtam rajta sokáig. Aztán elkerültem Budapestre egyetemre, a szüleim kisebb támogatásával (mi sem élünk túl jól, a hónap utolsó hetére kb 2-4ezer Ft szokott maradni), de főleg diákhitellel + később az egyetemi ösztöndíjakkal sikerül megélni. Itt olyan emberekkel találkoztam, olyan más mentalitással, ami hihetetlen. Rádöbbentem, mennyi mindent szalasztottam el.

Az én szüleim a válás szélére sodródtak, édesanyám öngyilkosságot kísérelt meg, a középsulis barátaim közül mindössze eggyel tartom a kapcsolatot, a többiek lassan elkoptak, mint említettem, alig van pénzünk, míg a csoporttársaim egész nyáron az USA-ban meg Európában, Afrikában utazgatnak, külföldre mennek tanulni stb., amit én nem engedhetek meg magamnak. Sima belföldi nyaralásra sem futja. Klímánk nekünk sincs, nem is lesz. Nagymamám rákos, az egyik barátnőmnek autoimmun betegsége van. És még sorolhatnám.

Mégis boldognak érzem magam, mert szembenézek a gondokkal, és nem engedem, hogy elhatalmasodjanak rajtam. Ha baj van, én keresek megoldást, próbálok változtatni. És becsülöm a jó dolgokat, amik a mindennapjaimat színesítik: az emberek, akiket az egyetemen ismertem meg, akikkel jókat lehet beszélgetni, a szakom, amit imádok, végre olyat tanulhatok, ami érdekel, és motivál, hogy sokra vihetem vele, ha elég kitartó vagyok. Jó tanulmányi eredménnyel 1-2 év múlva külföldi ösztöndíjat pályázhatok majd, ami minden költséget fedez. Imádom, ha elmehetek önkéntes munkát végezni, segíteni az embereknek, úgy dolgozni, hogy nem érdekel a pénz. Nem hordok Luis Vuitton táskát, de nem is vágyok rá, és ennek örülök. Remek, hogy ismerem a vidéket, az ottani életet a pestiek el sem tudják képzelni. Széthullóban van a családom, megpróbálok ellene tenni - de én keresem a saját társamat, és tanulok a szüleim hibájából, nekem boldog családom lesz, a lehető legjobban fogod dolgozni ezért. Barátkozni lehet, főleg ha olyan sok emberrel vagy körülvéve, mint Pesten. Ha próbálkozol, akkor olyan nincs, hogy nem találsz senkit. A szülővárosomban jelenleg 1, azaz egy darab barátom van. Az egyetemről pedig még mindig nem sok, de nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Egyébként az általános iskolás barátságok sosem tartósak, a középsulisak néha, az erősebb kötelék utána jön. Barátot nem lehet erőszakkal szerezni, az jön magától.

Hát hirtelen ennyi hozzászólnivalóm volt.