Mit tegyek? Támogatásra lenne szükségem, de nem bírom egyedül.

Sziasztok!

17 éves lány vagyok. Elég önbizalomhiányos, elkezdtem most diétázni és sportolni (nem vagyok kövér, de elégedett sem). 3 bő hetem van, hogy felkészüljek a földrajz érettségire, utána meg gőzerővel ráhajtok az angolra, szóval elég nagy rajtam a nyomás.

Elkevertem egy papírt. Ezt meg is mondtam anyámnak, mire ő teljesen kiakadt, hogy biztos azért mert kupi van (nincs az,csak sok cuccom van (könyvek, tételek, papírok stb.) és leverte az asztalomról őket. Ezért kiment, én meg becsuktam az ajtót. Erre berágott, hogy hogyan képzelem és folytatni akarta a 'rombolást', ezért bezártam az ajtót. Úgy ordibált, hogy az hihetetlen, apa is feljött, hogy mi van. Anyám elkezdte mondani a történetét, hogy kizártam a szobámból pedig ez 'az ő háza'. Persze apa is tudja, hogy milyen. Folytatta az ordibálást, hogy egy hülye beképzelt p*csa vagyok, reméli pofára esek az életben és egyedül halok meg. Meg persze meg is akart ütni, de apa megvédett. Ordibált tovább, hogy gyűlöl, és hogy ezentúl nem mos rám, nem vasal, nem főz. Közben meg apát is fűtötte, hogy üssön meg, miután nem jött be már azt tervezgette, hogy ha alkalma nyílik rá kilök az erkélyről (2. emelet).

Tudom hogy csak 1,5 évet kell még itt lennem, de ilyenkor semmi erőm, és annyira elbizonytalanodok, hogy nem tudom megcsinálni, mert ő mindig ezt akarta velem elhitetni. Rengeteget kell tanulnom és most a 'házimunka' is a nyakamba szakadt és úgy érzem senkim sincsen (vannak barátaim persze, és egy legjobb barátnőm is, de van amiben a családnak kellene segítenie). Ráadásul ha nem jön valami össze a későbbiekben (fősuli/egyetem, munka) nincs hova mennem. Anyám így is azt mondogatja, hogy bárcsak már holnap eltűnnék innen.