Mit tehetnék, hogy a rossz érzés elmúljon, hogy ne szégyelljem magam olyasmiért, amiért nem kell?

Gyuszi, nagyon mély, emberi dologról beszélsz. Szerintem Te is érzed, hogy az égvilágon semmi szégyenkezni valód nincs és nem is lehet, ha úgy érzed, hogy sírni kell. Ha lehet, ne is próbáld visszatartani, engedd el. 10 hónap nagyon rövid idő, friss még a tragédia bánata. És azt kell mondanom, hogy bizony még sokára fog elmúlni...Azt mondják, hogy a múló idő a gyógyszer. Talán igen, de egészen sohasem fogod elfelejteni.

Én Édesanyámat vesztettem el 3 éve és még most is rettenetesen fáj, pedig nem volt fiatal. Emlékszem, töbször mondta tréfásan: "Ha meghalok, ott fogsz sírni, ahol senki sem lát."

A halála után sokszor "beszélgettem" Vele és mondtam Neki: "Anyukám, nem volt igazad, mert én ott is sokszor sírtam, ahol mindenki lát."

Együtt érzek Veled, lassan-lassan nyugszik csak meg az ember ilyen tragédiák után.

Igen, ez tényleg olyan dolog amiért nem kell magad szégyellned. Úgy tűnik még nem dolgoztad fel a barátnőd elveszítését - talán nem ártana szakemberrel beszélgetned erről, azt hiszem az sokkal biztosabb, mint amit mi mondunk :)

Most jöhetnének a szokásos klisé szövegek... annyit mondok hogy a halál az élet része, és amikor eljön nem olyan szörnyű mint hittük - tapasztalat. De neked most az a fontos, hogy újra visszatalálj a hétköznapokba, a barátnőd is azt akarná hogy boldog légy!

ne fogd vissza. a sírás nem véletlen jön rá az emberrre, nagyon sok feszültséget leadhatsz vele.

az hogy a férfiak nem sírnak nem feltétlen erre vonatkozik. egy férfinak erősnek kell lennie, persze, ha beüti a kislábujját ne kezdjen el rinyálni, a te eseted egészen más.

egyébként az addig oké hogy akárhol nem sírsz, én is olyan vagyok (bár én nőben) hogy nagyon kevesen látják rajtam ha rosszul vagyok...De az ebmernek kellenek helyek, emberek, szituációk amikor kiadhatja magából, és holm áshol tennéd ezt mint otthon? ez borzalmas nagy baromság hogy nem láthatják rajtad. Nyugodtan, engeddk i a gőzt.

volt egy srác ismerősöm, neki is meghalt a barátnője... én már az eset után ismertem meg, és valamiért nagyon megbízott bennem, pedig alig ismertük egymást egy-két napja... átjött hozzánk mert el akartunk együtt menni buliznu, és bezsélgetni kezdtünk...szegény srácból kihoztam minden fájdalmát, akkor tört ki belőle minden és vagy három órán keresztül zokogott, de én már azt hittem elájul kb úgy. aztán egyszercsak eflállt és elkezdett szégyenkezni. neki is elmondtam hogy nincs mt szégyellnie ezen, ez így természetes.

utána - állítása szerint - sokkal könnyebb volt, mert mindent elmondott, kiadta magából hogy mit érez, mik a félelmei, hogyan élte meg... a legapróbb részletekig.

csak azt tudom tanácsolni hogy találj te is valakit akiben megbízol. mindegy ki az és mennyire ismered, azthiszem az emberek ilyen helyzetekben érzik hogy kinek esik jól elmondani. kérd meg hogy hallgasson végig, és mondj el neki mindent. a legapróbb érzésedig beszéld ki. ettől nem leszel gyengébb, nem leszel kevésbé férfias. csak emberibb.

nagyon sajnálom ami veled történt, és őszintén el sem tudom képzelni mit érzel, de remélem hamarosan jobban leszel, és túlteszed magad rajta. Tudom hogy lehetetlennek hangzik, de nem az. csak ne fojtsd magadba minden érzésed, annál nehezebb lesz.

az igazán erős ember nem fél attól, hogy megmutassa mit érez valójában. ha a legmélyebb fájdalmadról is tudsz beszélni, ha nem félsz önmagad lenni, az jelenti hogy erős vagy, nem az ha elfojtod azt ami természetes.

:S

kitartást!Sajnos mást nem tudok mondani!

Egyébként nem szégyen az ha sír egy férfi!én is sírtam mamám temetésén 1 éve volt.Nem szégyelltem és utána kicsit könnyebb volt elfogadni a tényt.akkor 17 éves voltam.

harmadik vagyok.

nem feltétlen könnyebb elmondanod a szüleidnek. talán pont az taszít vissza hoy ők ismernek, nem tudom ez személyfüggő.

a pszichológus megint más, annak én sem beszélnék. Most lehet abszolút hülyének fogsz nézni, de lehet könnyebb lenne egy olyan embernek akit nem ismersz de valamirét meg tudsz benne bízni. persze nem tudom ilyen hogy lehet találni, ugyhogy elég üres a tanács amit adok, de az én ismerősömnek is csak így sikerült...előtte életemben kétszer láttam, de ő úgy érezte hogy nekem akarja elmondani. Vagy próbálj egy barátoddal beszélni erről, aki megért.

ha nagyon nem találsz senkit talán az is segíthet ha leírod... bután hangzik de én szoktam ilyet csinálni, persze engem negyed ekkora fájdalom nem ért soha mitn téged. csak simán fogj egy füzetet és egy tollat, zárd magadra az ajtót, a legjobb ha nincsenek otthon a szüleid, vagy menj el egy cösndes helyre ahol magad lehetsz, és írj. ami jön. mindegy mit. nem baj ha elkalandozol, csak írd ami jólesik. A minap visszaolvastam az egyik ilyen írásom, amit egy hatalmas szakításom után írtam, és az aznapi hév késésével kezdtem, majd a végére kikerekedett hogy leírtam mit is érzek...ez kicsit olyan szabadasszociációs cucc, a lényeg hogy ne figyelj nagyon erősen hogy mit akarsz írni és hogy mittomén mennyire összerakottak a mondataid, csak engedd el magad. egyrészt megkönnyebülsz azzal hogy leírtad, másrészt ha utána úgyérzed vissza akarod olvasni nagyon sokmindenre rájöhetsz, sok érzésed megfejtheted. HArmadrészt ha megbízol a pszichológusodban odaadhatod neki, bár én nem bízok bennük, de ez egyéni problémám.

éegaéább ezt próbáld ki ha nem is találsz egy embert akivel beszélhetnél... ha nagyon attól félsz hogy látnak olyan állapotban, akkor - igen tudom idiótábbnál idótább ötleteim vannak:) - próbáld nagyon new wave-ben megoldani, és beszélj valakivel msn-en. ez a másik amiért utálom magam, mert gyűlölöma z msnt meg ilyeneket, de ilynekor segíthet hogy nem szemtől szembe vagy valakivel, mégis kiadhatod magadból ami bánt...