Van az életnek bármi értelme?

Gépészmérnöki szakra jelentkeztem, mert ez volt szakirányú és ide volt a legnagyobb esélyem bejutni.

Családtagjaim hatására jöttem egyetemre, hogy szerencsét próbáljak.

Apám mindig mondta, menjek szépen egyetemre.

Én a második gyerek vagyok a testvérem külföldön tanul ő is egyetemista. Megszerettem volna felelni a szüleimnek. És az is belejátszott, hogy a testvérem is egyetemre ment. Nem én vagyok az a gyerek a családból aki rendszeresen tanul az mindig a testvérem volt.

Általános iskolában amíg el nem váltak a szüleink, miután elment a nővérem külföldre a tanárok állandóan visszhangoztatták a hátam mögött, hogy a testvérem sokkal jobb tanuló, mint én stb stb. Gondoltam próbálok felérni hozzá. Állandóan csak egy kis reményt kergetek egész idő alatt, hogy talán valamikor jobb lesz, de soha nem lett jobb.

Én is úgy vagyok vele, hogy csinálom amíg tudom, de csak most döbbentem rá igazán, hogy a sötétségben tapogatózok. És most itt vagyok. Nem mondom, hogy nem érdekel, mert amit tanultunk a középsuliba az is érdekes volt számomra. Most viszont annyira kitőrt rajtam az üresség, hogy teljesen belebetegedtem vagy nem tudom. Minden nap csak szánalmat, tehetetlenséget érzek magam felől. Van amikor úgy belefáradok a dolgokba vagy teljesen kimerülök, hogy az előadásnapokra be sem megyek és már kaptam egy hozzászólást, hogy semmirekellő vagyok. Teljesen letaglózott.

Úgy keltem fel, hogy bemegyek az egyetemre, de aztán minden kitőrt rajtam és inkább visszamenekültem az ágyba.

Vannak opcióim, hogy kiiratkozok egyetemről, de teljesen tanácstalan vagyok. És még mindig nem tudom eldönteni mit akarok. Ha bent maradok az egyetemen végig kell csinálnom, mert kiiratkozásnál vissza kell fizetni elég szép összeget viszont nem tudom meddig jutok, főleg nem a mostani állapotomba vagy ha rosszul teljesítek átsorolnak fizetősre és nem akarom lehúzni a szüleimet, főleg nem úgy, hogy a gyerekük a semmiért szedte le róluk a pénzt.

Dolgozni szeretnék az egyetem mellett, hogy valamennyire "függetlenedjek", de nappali tagozaton vagyok és a jelenlegi órarendem amit beosztottak nekünk első féléveseknek valami borzalom és nincs rá lehetőség, de gondolom második félévbe se tudom, majd úgy beosztani az óráimat, hogy amellett tudjak dolgozni.

És nem beszélve, hogy ennyire instabil vagyok, mind érzelmileg, mind elkötelezettségileg/határozottságilag. Nem most vagyok a "talpra esett" üzemmódban.

Apám megadja az utat nekem, hogy azt kitapossam és végig járjam. Én meg itt vagyok saját magamat szánalomba űztem, emberileg. Úgy érzem csak kihasználom a fateromat. És kétes érzelmek vannak bennem.

A családomnak a dologról végképp nem akarok beszélni, mert tudom mi lesz a vége.