Emberileg nulla vagyok?

Hogy lehettem emberileg ennyire nulla mármint soha nem örültem semminek minden nap felkelek de semmihez nincs kedvem minden nap el játszom hogy boldog vagyok sétálok az emberek közt azzal a kamu mosollyal ami már fáj az arcomnak. Kollégiumban lakom. Soha nem voltak barátaim most sincsenek akárhogyan is próbálkozok barátkozni egyszerűen nem találom a helyen a világba nem akarok emberek közt lenni vagyis igen de olyanok közt ahol magamat adhatom.

Félek az emberektől hogy mit gondolnak rólam mindig úgy érzem hogy rólam beszélnek és ha nevetnek azt hiszem rajtam nevetnek.

Az általános iskolában mindig csúfoltak hogy kövér vagyok meg disznó pedig voltak nálam nagyobb termetűek is. Mai napig nem tudom kiejteni az R betűt (logopédushoz is voltam) és ezért a mai napig is csúfolnak.

Nagyon sokat bántottak az általánosban és a gimiben is.

A saját családommal se érzem jól magam ők is sokat bántottak és soha nem értették meg amit mondtam. Nincs helyen se a családba se az iskolában. Talán mindig is rossz helyen voltam?

Régen szerettem rajzolni ma már valahogy eszembe se jut, elvesztettem minden ihletet már nem is gitározom (mondjuk itt nincs is nagyon lehetőség rá)

Nagyon szeretek egyedül lenni, a természetet és az állatokat de mivel kolis vagyok ezért erre sincs nagyon lehetőség.

Legfőképpen a társaságban érzem magam egyedül például pont ma volt nőnap alkalmából egy kis táncos buli a koliba és mindenki táncolt mindenkivel csak rám nem nézett senki tudjátok hogy szoktak ilyen körben táncolni és akarva akaratlanul valahogy mindig kitaszítottak onnan. Rajtam körül mindenki táncolt én meg legszívesebben sírtam volna.

Érdekes hogy a koliba viszont én vagyok a szobatársaim pszpszichológusa mert minden kis apró bajukat én hallgatom meg de valahogy az enyémet senki nem hallgatná meg de nem is tudnám elmondani nekik.

Voltam már lelki gondozóhoz/pszichológushoz ( a szüleim hazugsággal el csaltak oda majd ott hagytak) de egyáltalán nem segített sőt nem is beszélgettünk csak nézett bambán egy órán át.

Nagyon zavar a hang zavar vagy ha valaki nevet vihorászik mellettem. Néha szoktam verseket is írni de mindnek ugyanaz a mondandója.

Úgy érzem el pocsékoltam az életem és már nem tudom mit tegyek mintha elkéstem volna élni. Öregnek érzem magam 18 évesen.

Próbálok új szerepet felvenni de az emberek mindenfélét rám aggatnak hogy ez vagy te meg ilyenek pedig nem is ismernek. Változnék és nem hagynak.

Mérgező emberekkel vagyok körbevéve akik minden nap tesznek arra hogy egyre közelebb kerüljek az öngyilkossághoz. Ne értsetek félre nem meghalni akarok egyszerűen csak nem létezni, meg nem születni.

Folyton fáradt vagyok fáj emberek közt lenni

Keresztény vagyok de mintha már a hitemet is elvesztettem volna. Meghaltam volna? Az ilyen érzés?

Olyan mintha valami pszichopata lennék már mint nem érzem át mások érzelmeit. Jó ember ismerő vagyok és azonnal látom ha valaki csak színlelt/divat beteg.

Ráadásul mintha kezdetleges skizofréniám lenne. Továbbá olyan mintha a világ átokkal súlytott volna példa ha elkezdek örülni valaminek azonnal jön valami pofon az élettől. A tárgyaim amikhez ragaszkodtam eltörtek el romlottak. Az eszmék melyeknek élnek elhalványultak. És a hobbik melyeknek az életemet is feltettem volna már nem is vonzanak annyira.

Ha valaki ezt mind elolvassa joggal nevezhet bolondnak. Nem is értem miért írom ezt mind le hisz pár negatív kommentől csak szarabbul érezném magamat. Az üres tanácsok meg nem sokat segítenének. Bár egy próbát megér.