Mondanál kritikát a történetemről?

A következő szöveg az eleje a fantasy történetemnek. Érdekelne a véleményetek! Mit gondoltok róla?

A ködben – ami Londont elfedte – alig lehetett látni az Erzsébet tornyot. Csakúgy mit az utakat, amiken az emberek a szokásosnál is óvatosabban vezettek, féltve az autóikat egy lehetséges karamboltól. A gyalogosoknak is elment a kedvük a láthatatlanságból, és a legtöbbjük igénybe vette a város hatalmas fölfalatiját. Peter Haverly is ezt a nézetett vallotta. Egyenesen utálta, mikor a saját orra hegyét sem látja, pedig ezt az érzetett már két teljes hete kellett elviselnie. Ebben pedig egyértelműen a tehetetlenség volt a legrosszabb. A detektív mindennél jobban szerette a rendet maga körül, ami pontosan az ellentéte volt annak, ami a Londoni tömegközlekedésről elmondható volt.

Morgott a bajsza alatt, mikor hétkor London fél lakosságával a nyomában elhagyta a földalattit. Megkerülte a rendőrség mellett álló raktárt, és elgondolkozott azon, vajon miért hívta be főnöke egy órával a munkaideje előtt. Csakis remélni tudta, nem éppen az elbocsátását tervezik.

Bármennyire sem akarta bevallani, el kellet ismernie, az utóbbi időben nem a munkájával volt elfoglalva, hanem inkább a magánéletével. Majd el is döntötte, mindenről a felesége tehet, akinek a féltékenysége és zabolatlansága már elérte a legfelső határt. Teljesen bizonyos, hogy abban a pillanatban, mikor Peter kilépett a házukból, egyből bevillant a feleségének Anna Reinings arca.

A kétségtelenül csinos lány három hónapja dolgozott a rendőrségen a főnök asszisztenseként. Bár alig lehetett látni őt a saját asztalánál, mindig tökéletesen levezetett aktákat tolt a főnök elé. A pletyka szerint, már régebben intim kapcsolatba került a rendőrfőnökkel, mégis minden nő – és természetesen férfi – megbolondult érte. Ennek az oka pedig tiszta volt, mint az óceán. Anna jó humorú, csinos, okos és cserfes lány volt, csakis egyetlen probléma adódott vele: néha hamarabb kúsztak a kezébe a tárgyak, minthogy megérintette volna őket.