Segítséget kérek tőletek! Mennyire tetszik számotokra ez a bekezdés?

Az egyik barátommal sokat beszélünk a könyvírásról. Ő maga műveli ezt már pár éve, de még nem hallottam a szájából azt, hogy tetszik amit ír, csupán a panaszkodásra futja, hogy ő nem tud írni meg hasonló. Nos, segíteni szeretnék neki, mert én magam már kevésnek bizonyulok a feladatra, hisz nem vagyok író viszont szeretném motiválni őt, gondolom megértitek. Lentebb olvasható a szöveg, melyet múlt hétvégén osztott meg velem, íme:

Egy légüres fekete tér. Így jellemezném a körülölelő környezetemet. Sétálok benne, erre tisztán emlékszem, utána... Utána melléléptem talán, vagy eltűnt alólam a szilárd talaj, valójában teljesen lényegtelen az indok; zuhanni kezdtem, méghozzá olyan sebességgel, hogy a szemem előtt egyre ritmikusabban hullámzó végtagjaimat parancsra sem tudtam volna magam felé húzni. Sokként hatolt belém a tudat, hogy bizonyára mindjárt megtapasztalom a halált, amitől én mindig is tartottam és tartani is fogok, akkor is, ha ezen utolsó másodperceim már az ajtómon kopogtatnak. Az idő elgyengült körülöttem, a levegő is pont ideális hőmérsékletre állt, szóval a sors hagyta nekem, hogy egy egyedüli és kényelmes közegben lapozhassam át az életem minden eddigi fejezetét, hogy abból merítsek boldogságot, bűntudatot, hibát. Ezen gondolatokhoz csupán néhány pillanatnyi idő jutott. Rádöbbentem, hogy most vagyok még szabad, független, tudatos.. Most utoljára. Életem végén döbbenek rá erre, mikor már elmúlóban vagyok, mikor már nincs egy második esélyt nyújtó indokolatlan ág, amelybe még belekapaszkodhatnék. E gondolatok nagyon nehezek és lesújtóak! Szemeim gödrébe megérkezett a szúró fájdalom, mely a könnyek érkeztét jelezték. Szemeim egyszerre megteltek könnyekkel, melyek a szempillámba akadva egyszer csak elszakadtak zuhanó testemtől. Az üres fekete tér egy szemhunyásnyi idő alatt váltott át egy túlszaturált hidegfehér színnel operáló közegbe, amelynek színerőssége a szemhéjamon keresztül is bántani tudta a szemem. Esésem itt ért véget. A tehetetlen testem hatalmas sebességgel száguldott a talajra. Testem megpattant, mint a földhöz csapott medicin labda, majd ismét földet értem. Hangja nem volt a csattanásomnak, mint ahogy a zuhanásnak megjósolt végeredménye sem. Érzem a végtagjaim mozgatását, mint ahogy a hideg levegőt is, egyszóval túléltem a zuhanást, de ezt mégis hogy? Nem fáj semmim, még a csonttörés láthatatlan nyomait sem vélem magamon felfedezni. Ha feltétlenül szükséges lenne, akkor már most el tudnék menni a helyszínről, de egyelőre nem akarok; már most jobban érzem magam itt, a földön fekve, mint a fekete égen, az ürességben!