Téged mi motivál a tanulásra, az életre, amikor úgy tűnik az emberiség pótolható, sőt lecserélhető valami sokkal "jobbra"?

Csak én vagyok így vele, vagy a többi ember is töpreng azon, hogy ahogy a gépek egyre jobbak mi egyre feleslegesebbek vagyunk? Egy ideje már nincs kedvem újat tanulni, hiszen az interneten már bármilyen iskolában szerezhető tudás ott van. Csillagos ötösre lehet írni egy nagyon nehéz biokémia vagy neuroanatómia tesztet ha van kéznél wifi és okostelefon. Akkor minek tanulni? Hogy gondolkodjak a szerzett tudással? És a gondolkodás aztán mire jó? Mire lediplomázok, talán már gépek fogják betölteni azt az állást, pozíciót amit el akarok látni. Már most is a gépektől függ minden amit csinálok... a tudásom hamarosan pótolható, sőt jobbra cserélhető lesz. És akkor mi értelme tovább? Egy aiva-s youtubefeltöltés alatt láttam azt a kommentet, hogy mi emberek az AI-nak az "élvezői" vagyunk. Hogy lehet elhinni, hogy a mostani rendszer majd örökké kiszolgál minket és mi csak élvezői és falhasználói vagyunk? Nekem a "semmiben sem vagyok elég jó" érzése egyenlő a "felesleges vagyok" érzésével. Ennek pedig egy végtelen menekülés az eredménye az ürességből, amit kelt bennem.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az emberiség ideje 1x majd lejár és átadjuk a helyünket a gépeknek. De ez nem feltétlenül töltött el szomorúsággal. Inkább a halhatatlanság egy verziójaként gondoltam rá. Hogy bármilyen csapás is érje az emberiséget, az emlékünket őrizni fogják az általunk teremtett, önálló gondolkodásra, tanulásra és saját mintánkra tervezett mesterséges intelligenciával ellátott robotok. Talán kitaláljuk, hogyan lehet a tudás, tanulás, fejlődés és a világuniverzum titkainak megismerésének vágyát is beleprogramozni ezekbe a gépekbe, és ha az emberiség kihal, az ÉLET talán akkor is megy tovább. A gépek talán rájönnek arra is, hogyan lehet új életformákat létrehozni vagy más bolygókon akár terraformálással, akár mikroorganizmusok akklimatizálásával az életet fenntartani.

Aztán "kötelező olvasmányként" el kellett olvasnunk Hararitól a Homo Deust, ami még az általam elképzeltnél is sötétebb képeket fest a jövőről: talán csak egy vonat vagyunk, 1 vagonban a gazdagok, a többiben a szegények és csak idő kérdése mikor dől meg a humanizmus és a liberalizmus, akkor aztán a szegények vagonjait lekapcsolják... (az elit vagon halad tovább, a többi nem). Nincs miben hinni, az élet értelmetlen és annak ellenére, hogy gátat szabtunk az éhezésnek, járványoknak, háborúnak, rabszolgaságnak stb. mégsem vagyunk boldogabbak. Érdemes egyáltalán arra törekedni, hogy hosszú, tartalmas, boldog életünk legyen? Harari szerint az érzelmeink sem fontosak, csak a humanizmus áldozataként gondoljuk ezt.