Anorexiából való gyógyulás alatti evésroham ellen mit lehet tenni?

156 cm 43kg-mal már kórházban voltam. Egyébként.

Kérdésedre válaszolva: mindenképpen menj el szakemberhez, ez az 'otthoni gyógyulás' általában nem segít, ugyanis ez nem csak evészavar, nem csak a kajálás kell rendbe tenni. Ez lelki eredetű, és meg kell keresni az okokat, ezeket megérteni, feldolgozni, csak úgy lehet túllépni. Ha te még mindig félsz a hízástól, ezt emlegeted, és nem az egészségedet félted, akkor még el sem indultál a gyógyulás útján.

Az anorexiából át lehet libbenni a ló túlsó oldalára, a bulémiához. Többet kell enni, de meg kell tanulni újra, mi a normális mennyiség. Nyilván a szervezeted követeli a tápanyagot a hosszú elvonás után, de egy bizonyos önmérséklet maradjon. Mondom, ez tanulás, hiszen gondolom már te sem nagyon tudod belőni, mennyit is eszik egy normális ember. Ezen is tud segíteni szakember vagy megértő családtagok.

Pszichiátrián feküdtem 2 hétig, ahol etettek - úgy éreztem rosszul leszek, volt, hogy sírtam is, mert tényleg szerettem volna enni és jobban lenni (tényleg), de fizikailag fájt a hasam. Nyilván, mivel össze volt szűkülve a gyomrom. Közben meg láttam, hogy az a mennyiség, amit elém raktak, más normálisan étkező pácienseknek kevés volt, még repetát akartak. Akkor jött a felismerés arról, mennyire el vagyok tévedve. Ez adta a löketet ahhoz, hogy újratanuljam, milyen is egy normális étkezés. Azóta sok idő telt el, nem mondom, számolom a kalóriákat, de csak megszokásból, mert tudom kívülről. De megfelelő kcalt viszek be egészséges kajákból, születésnapokon simán letolok tortát is, vagy megeszek túrórudit, nem okoz bűntudatot, nem kapok sírógörcsöt a rizsevés gondolatától, mert már reálisan látok.

Lelki oldaláról szólva: nem volt túl jó a pszichiáter, de ő is kezdő lökést adott, beszélhettem a dolgaimról. De elsősorban gondolkoztam, nagyon sokat, magamon, az érzéseimen, az életemen. Hogy miért hittem azt, vékonynak kell lennem, nem szabad visszahíznom, miért gondoltam, hogy ez a boldogság kulcsa (holott szenvedéssel járt). Rádöbbentem a saját korlátaimra. Feldolgoztam és elfogadtam a múltamat (azt, hogy nem kellettem a fiúknak, kissé duci voltam mindigis, ami komplexust okozott, maximalista vagyok mindenben, így az evést is kontrollálni akartam stb stb.)

Ma már mint írtam az étkezésem rendben van, rendszeresen sportolok (és az elsorvadt izmaim, legyengült testem után ez tökjó érzés), ez mind nagy örömforrás, és tudom, a boldogság egyébként nem a kilóktól függ (: Vannak nagyobb céljaim, remek egyetemre járok, vannak barátaim, és a fiúk azóta közelednek jobban, amióta egészséges önbecsülésem van.

Ha a gyógyulás első felében rád törnek a falásrohamok, az teljesen természetes, mert a szervezeted most, hogy hozzájuthat, kívánja az energiát. Kegyetlenül sokat.

Segíthetsz rajta azzal, ha kimész sétálgatni, vagy fél órácskát bicózni, stb.

Egy idő után már nem fogod ennyire kívánni az ételt. De addig is próbálgasd kicsit megszorítani magadat, de nem kell teljesen visszafogni ezt az érzést, Regenerálódnia kell a szervezetednek. Ne lepődj meg, ha hamarosan eszméletlenül fogod kívánni az édességet.

De tényleg menj el pszichiáterhez! A lelkeden is segíteni kell.

Nézd, mint már írtam, az otthoni "gyógyítás" nem elég.

Bizonyára tud segíteni a normális étkezések kialakításában, de az alapproblémát, az anorexia mögött húzódó okokat kell megoldani, amihez pszichológus kell. Ha ez nem történik meg, bármikor visszaeshetsz.

Édesanyádnak ezt meg kellene értenie, a gyógyulásod a legfontosabb. Magyarázd el neki, mutathatsz orvosi cikkeket az anorexiáról is. Ha nem engedi, mert ennyire uralkodó típus, és mindenben irányítani akar, akkor elképzelhető, hogy tudat alatt ő az egyik ok, amiért elkezdted. Ebben az esetben egyedül kell elsétálnod orvoshoz.