Aki fiatalon, vagy felnőttként vesztette el a látását! Tehát sokáig látott. Hogy tud vele együtt élni? Idővel meg lehet tanulni, és elfogadni? Vagy pont hogy az idő teltével egyre nehezebb elfogadni a tényt, hogy soha többé nem fog látni?

30 vagyok, msot kezdtem el fehérbotozni tanulni. Elvileg még kb 15%-ot látok, de a nystagmus miatt funkcionálisan elég rottyon vagyok.

Mivel a dolog kb 10-15 éve folyamatosan történik, így mindig csak egy kicsit kellett alkalmazkodni. Előbb a papír alapú olvasásról kellett lemondani, de nembaj, ott van a tablet, a képernyő... aztán invertáltam a képernyőn a szöveget, mert fekete háttéren fehér betűt könnyebb olvasni... aztán bele-bele nagyítgatok a képbe... aztán most már felovlastatom a szöveget, de még én jelölöm ki hogy mit olvasson fel. Mondjuk az ezutáni rész, amikor a teljes képernyőt felolvassa és z alapján kell navigálni, az szar lesz.

A fehér botot barátok, ismerősök előtt még nem emrtem elővenni. Pedig segítőkészek, beléjük karolhatok ha kell, meg ilyenek.

Az azért elég zavaró, hogy kb nincs hobbim emiatt. Régen sokat játszottam, de ma már nem tudok. Maradt az asztali szerepjáték, de az jóval kevesebb mint amire igényem van.

Szociálisan is macera, hogy nem tudom levenni mások nonverbális jeleit.

De összességében ha eljut odáig az ember, hogy "apátok fszát, nem látom, nem kell elvárni tőlem olyat amire nem vagyok képes" akkor könnyebb. ÉS tegyük hozzá, hogy elsősorban én vagoyk az, aki elvár magamtól olyat, amire nem vagoyk képes:D Ezt nehéz letenni.

pszichológusi segítség nem árt. És az sem, ha azért nyomod és megtesel mindent ami lehetséges. És amúgy sok segítő szervezet van, a vakoknak tényleg kismillió féle dolga van mindenfelé.

Az élet szar, dehát ez van. Még így is ez a legjobb élet, amit valaha éltem;D Szóval marad ez.