Laktációs pszichózisból (szülés utáni depresszió legsúlyosabb fajtája) fel lehet teljesen épülni? Mármint aki átesik ilyenen az attól még lehet utáni teljesen "normális", vagy valószínűsíthető, hogy labilis lesz a későbbiekben?

Fel lehet épülni, de sajnos figyelembe kell venni, hogy ha újra teherbe esik, hatványozottan nő meg az esélye, hogy hasonló állapotba kerül.

A pszichózis nálam 2018. decemberében kezdődött, két hónnappal első gyermekem születése után. A szülésem problémamentes volt, természetes úton, fájdalomcsillapítás nélkül, egy minimális gátsebbel tértem haza a kórházból. Csodás élményként tekintettem a szülésemre. Hihetetlen boldog voltam, imádtam a kicsimet. A szoptatás nagyon nehezen ment, begyulladt a mellem, tejköveim voltam, iszonyúan szenvedtem vele, de nem akartam feladni. Ez idő alatt apósomnál rákot diagnosztizáltak, aznap műtötték, mikor én bekerültem a zárt osztályra. A pszichózis előtt három éjjel és három nappal nem aludtam, csak tartottam a kezemben az alvó kisbabámat, elfeleejtettem enni és inni. Teljesen túlpörgött az idegrendszerem, mintha egy másik dimenzióban lettem volna. Egyik éjjel olyan élményem volt, mintha megvilágosodtam volna, és kiléptem volna a testemből. Tudom őrülten hangzik és így utólag tudom örültség is volt. Vallási tévképzeteim lettek, családi bűnökről, bűntetésekről, gyermekáldásról, a gyermekemről, a férjemről, mindenféle vallási összefüggést, összeesküvéselméletet kreáltam. Emberekben ördögöt és angyalokat véltem felfedezni és még sorolhatnám. Hozzá teszem mindezt úgy, hogy nem voltam vallásos. Eluralkodott rajtam a rettegés, és iszonyatosan féltettem a gyermekemet és magamat. Nem érzékeltem, hogy baj lenne velem, de tudat alatt, segítséget kerestem. Hívogattam a családomat (egyik éjjel testvéremet éjfélkor hívtam fel, rettentően megijedt). Még egy papot is felhívtam, találkozót beszéltünk meg, de addigra bekerültem a pszichiátriára. Néhány nap után bejelentkezés nélkül meglátogatott a családom, mert nagyon aggódtak miattam. Akkor is csak az elméleteimről tudtam beszélni, és rettegtem, hogy bántják vagy elveszik a kisbabámat. Olyan mélyen benne voltam a tévképzetekben, hogy a picimről is levettem minden ruhát, még a pelust is, hogy tiszta és meztelen legyen Isten szeme előtt. El tudjátok képzelni, hogy mi fogadhatta a szüleimet mikor megérkeztek. A picim nyilván pisilt és kakilt közben, és a ruháit szanaszét dobáltam a szobában, mert kerestem a „megfelelő ruhadarabot”. Végül egy kék csillagos kis takaróba bugyoláltam a kicsimet. Férjemnek is szóltak, hogy azonnal jöjjön haza a munkahelyéről. Innentől durvult el igazán a helyzet. Az utcai jelenetektől, egészen a menekülni próbálásig, az üveg cumi eltörésén át minden volt. Anyukám megpofozott, hátha az helyre tesz, de én azonnal visszaadtam. Olyan erőteljesen küzdöttem, hogy nem bírtak visszatartani, vagy lefogni. Elrángattam a férjemet otthonról (természetesen a kicsimet is vittem magunkkal). Kimentünk az utcára, aztán ismét haza. Amikor eszméltem, hogy mire mehet ki a játék, azt üvöltöttem a családomnak, hogy takarodjanak a házamból. Próbáltak rávenni, hogy menjek be velük a kórházba, de ellenálltam. Teljesen kifordultam magamból. Végül a mentővel tudtak bevitetni a pszichiátriára, a mentősökkel valamiért együttműködtem, bennük jóságot, kedvességet láttam. Néhány momentum a zárójelentésemről: „Férje elm. sz. a páciens magatartása tegnap megváltozott, s az eltelt idő alatt egyre rosszabb lett. Egyre furcsábban viselkedett, összefüggéstelenül beszélt, a megvilágosodásról, a jóról a rosszról, hogy nincs jó, minden jó. Beszélt arról, hogy mindenkit félt, mindenkit meg akart ölelni. Lehetetlen időpontban telefonált a hozzátartozóknak, egyre zavarosabb dolgokról beszélt. Napok óta nem aludt, nem evett rendesen, aggódott sok minden miatt. A beteg egy-egy szót szól, inadekvátan, kérdésekre nem válaszol, hol a férjét öleli, hol a vizsgáló orvoshoz akar bújni, eközben hol mosolyog, hol inkább ijedt.” (Hozzáteszem, én mindezt belülről másként érzékeltem. Azt hittem tudatosan csinálok mindent, mint egy elterelő hadművelet, féltem és nem mertem beszélni, az állandó ölelgetési szándék valós volt, azt is vallási gondolatokkal magyaráztam magamnak, azt hittem az egész csak egy vicc, vagy átverés). „Kérdésekre nem válaszol, regresszív, magatartása alapján percepciós zavar lehetősége merül fel, szemzárást, fogmutatást nem teljesíti.” (Megjegyzem, nem tudom miért, de direkt nem válaszoltam, értettem az utasítások, csak nem teljesítettem, ráadásul néhány dolgot színleltem, talán félelemből). A benti dolgokról nem szeretnék részleteket írni. Annyit viszont elárulok, hogy 16 napig voltam pszichiátrián, először zárt osztályon (nem tudom pontosan hány napig), majd átkerültem osztályra. Folyamatosan gyógyszereket, injekciókat kaptam, teljesen leszedáltak. Elapasztották a tejemet. Egy idő után részt vehettem a kórházi terápiás csoportban, pszichiáter és pszichológus is vizsgált és kezelt. Az első néhány nap nem láthattam a kisfiamat, csak a férjem látogathatott. Rettegtem, nem tudtam hol vagyok, azt hittem meghaltam és a pokolra kerültem. DE szerencsére hamarosan jobban lettem. Ezután minden nap behozták a kisfiamat, hogy láthassam, ezért nagyon hálás vagyok a szüleimnek és a férjemnek. Amíg bent voltam a kórházban édesanyám segített a férjemnek a kicsivel, nagyon köszönöm neki. A férjem pedig egy csoda, végig mellettem állt, bízott bennem és segített nekem. Karácsonyra már otthon voltam. Bár a sok gyógyszertől, amit szednem kellett (11 tabletta) nem igazán emlékszem az első közös Karácsonyunkra, de éltem… Néhány hét után már egyedül láttam el a picimet, és végre megint az Anyukája lehettem. Előszőr heti szinten kellett járnom terápiás beszélgetésre a pszichiáteremhez, majd ez fokozatosan csökkent. Jelenleg havonta egyszer találkozom vele, és egy fél tablettát kell szednem, amit hamarosan elhagyhatok. Úgy érzem a családom még fél, hogy ez megismétlődhet velem, de próbálnak bízni bennem. Én is bizakodom és igyekszem elengedni ezt a sötét időszakot. Próbálok higgadtan és nyugalommal nézni a múltra, és azokra az elvesztegetett hetekre. Örömömre az én csodás, kiegyensúlyozott és mosolygós kisfiamon egy év távlatából nem látok semmilyen következményt. Hihetetlen számomra, hogy milyen élethelyzetekkel tudunk megküzdeni, és úgy érzem édesanyaként ez megsokszorozódott. A kisfiam öröme és sugárzó mosolya mindenben kárpótol.