Mit tennél, ha megtudnád, hogy mellrákod van?

Szerintem ezt csak az tudja igazán megmkndani aki benne van vagy már átélte. Minden esetre én saját magamat ismerve:

1 iszonyatosan kiakadnék, bőgnék nem beszélnék csak anyummal meg a legjobb barátaimmal erről de mindenesetre próbálnám rejtegetni a nagy nyilvánosság elől amíg lehet

2 buliznék egy nagyot ha a depinek vége (bár nem tudom hogy lenne e ilyen idő egyáltalán)hogy addig is eltereljem a figyelmet

3 kiakadnék ismét mert kattogós vagyok

4 imádkoznék, kipróbálnék minél több alternatív megoldást ami segítheti a gyógyulást

5 bíznék benne hogy meggyógyulok és akarnám! Megtennék érte mindent, egészséges életmódra váltanék és nem anyargatnám magam hogy úgyse lesz jó hanem hogy márpedig igenis felépülök és alkotok valami igazán maradantót a világnak.

azthiszem valahogy így tennék de ez saját vélemény tuti nem a legjobb.. :)

Amikor kiderül valakiről, hogy daganatos, az első reakció a „nincs tovább” érzés, a teljes lelki elbizonytalanodás, halálfélelem. Ezt diagnosztikus sokknak nevezik.

Először leírom röviden a folyamatot, aztán bővebben.

Első reakció tehát a pánik. Ezt követi annak az átgondolása, hogy ez a hír milyen hatással lesz az életünkre. Ezután azon fogunk gondolkodni, hogy mi lesz akkor, ha a helyzet rosszabbra fordul? Rájövünk arra, hogy valamit kellene tenni és tudatosan keresünk megoldást a problémára, majd megjelenik a remény, hogy nekünk biztosan sikerül ebből kilábalni. Ilyenkor már képesek leszünk konkrét segítséget elfogadni.

Az ember hajlamos arra, hogy kívülről, mástól várja a megoldást, tehát az orvostól, a természetgyógyásztól, a családtól, a barátoktól, de végül rájön, a saját Életéért egyedül Ő a felelős, és előbb-utóbb szükséges, hogy a saját életének az irányítását, jelen esetben a gyógyulást is a saját kezébe vegye. Annak a felismerése, hogy „képes vagyok meggyógyulni”, nagyon nagy lépés a teljes gyógyulás felé. Amikor eljutunk oda, hogy elhisszük, hogy képesek vagyunk rá, már mi vagyunk a helyzet ura.

Tehát a hit, az önmagunkba vetett hit, döntő jelentőségű. Sokan tudnak hozzátenni a gyógyuláshoz, támogatni a folyamatot kívülről, de ez önmagában nem elegendő. Minden esetben szükséges a páciens aktív közreműködése, és élni akarása.

Ehhez első körben túl kell lépni az önsajnálaton, be kell ismerni, hogy beteg lett az ember, tudva, és bízva abban, hogy van kiút. Ekkor már beléphetnek a különböző megoldások az ember életébe, könyvek, gyógyítók, alternatív és egyéb gyógymódok formájában. De ezek is csak akkor lesznek hatékonyak, ha nem csak tudunk róluk, elolvassuk, hanem hajlandóak vagyunk az adott megoldásokat alkalmazni is.

A gyógyulásig hosszú az út, tele buktatókkal. Előjönnek a félelmek, a kezelés során megjelenő gyengeség-érzés, a fizikai fájdalmak, a rossz közérzet, a depresszió, egyenesen a halálfélelemig. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy az ember őszinte legyen önmagához, és ne akarjon sajnálatot kiváltani a körülötte élőkből.

Minden betegségből meg lehet gyógyulni, az emberi elme csodákra képes. Csak olyan nehézségeket „kapunk” az élettől, aminek a megoldására már képesek vagyunk. A gyógyuláshoz időre, nagyon sok energiára, türelemre és kitartásra van szükség.

Fontos, hogy legyenek előttünk célok, amiket még szeretnénk elérni az életben, amiért érdemes élni, és életben maradni. Ez bármi lehet! Lehet a családunk, a gyermekünk, hogy felnevelhessük, hogy az unokát még a kezünkbe foghassuk, vagy bármi, ami nem szükséges, hogy túl bonyolult legyen.

A nagymamám azt hangoztatta, hogy csak addig szeretne élni, amíg az első unokája megszületik. Sajnos annyira „jól tervezte” ezt, hogy utána el is ment… Úgyhogy érdemes nagyon jól és körültekintően meghatározni a távolabbi célokat.

Ezeket a célokat érdemes kisebb célokra bontani, és rendszeresen átnézni. A legjobb, ha jól látható helyen tartjuk, és naponta elolvassuk.