Hogyan segíthetnék a feleségemen? Most hogy megszületett a második baba tiszta depressziós lett.

Ez teljesen így van. Én például nem hordom a számban a papucsot, ami majd akkor esik ki, ha az asszony meghal.

Ha nekiállna hisztizni, kiküldeném a házból. Kemény kézzel kell bánni a nőkkel, mert nagyon elpofátlanodtak.

Nekem szerencsém van, de a legtöbb férfi nevetségesen puhányan viselkedik a nőjével. Ez a szülés utáni depi tipikusan ennek az esete.

Orvos vagyok iskolázottság terén, de nem számít. :)

Te viszont tutira még csak szakterületen sem dolgozol, különben nem írnál ilyet, hogy a depresszió kezelése gyógyszeres. Kombinált terápia van, szoptató nőknek amúgy sem adunk semmilyen gyógyszert.

Vááá...

A pszichiáter is elmondja majd, amit én, hogy fogjad rövidebb pórázon az asszonyt, mert neki kéne lennie a család összetartó erejének, nem pedig a maga kis bánatába süppedő válásgyanús harmincasnak.

Te biztos valami pufi, sértődött nő vagy, aki nem bírja elviselni, hogy a legtöbb feleség depressio postpartum diagnózissal csak egy kis nevelésre szorul, nem antidepresszánsra.

Hogy-hogy nem, ez mindig ott fordul elő, ahol az asszony el van kényeztetve. Akinek semmi dolga, könnyen kezd el nyafogni. El kell olvasni a Candide-ot, már ha a magadfajta olvas bármit is a velvet trend rovatán kívül.

A kérdező is mondta, hogy el van kényeztetve az asszony, megkapta a válaszokat, amit kért, tehát a helyzet meg van oldva. Felesleges túrázni rajta vagy a végzettségemen.

(A tiédet inkább hagyjuk.)

Bizonyára tele lehetek komplexussal. Boldog családi környezetben élek a feleségemmel és a két gyerekemmel az Alpokban, a szabadidőm nagy részét velük töltöm. Mivel egy szerető és kedves családból érkezem, ezért sosem éreztem vágyat a nők felé való anyaszerű kötődésre, és a testi-lelki megalázásukban sem láttam semmi perverziót. Rejtett vágyaim huszonhárom éven át egy kedves, szerető, odaadó nő képére irányultak, akivel sikerült megismerkednem, majd családot alapítanom.

Egyszerűen nem tudok rámutatni az életemben arra a pontra, ahol indulatokat halmoztam volna fel a nők iránt. Amikor éppen szakítottam valakivel, az is a személy és nem a csoport ellen okozott múló ellenszenvet, de az utolsó ilyennek is tizennyolc éve már.

Azt is tudom, hogy ritka nagy szerencsém van a magánéletben.

De mindezektől függetlenül van szemem és fülem, látom és hallom, amit látok és hallok. Látom, hogy a korosztályom nagyobbik fele már elvált, sokan más gyerekeit nevelik (még ha azt is hiszik, hogy az övéké), a nők heppből elválnak, aztán viszik a házat, a gyereket, a vagyont és a férfi fizetését előre tíz-tizenöt évre.

Na, az én feleségem nem ilyen. Eszébe sem jutna magát előtérbe helyezni, amíg nekem vagy a gyerekeknek bármi igényük van. Egy időben Magyarországon dolgoztam, a belemet is kiköptem a sok idióta beteg között, ő meg várt otthon, egy rossz szót sem szólt, rakta elém a legfinomabb falatokat, ott állt mellettem, aztán elpakolt, mire már készen várt télen a kellemes fürdő, nyáron a rövidnadrág és atléta, esetleg egy pohár fröccs vagy sör vagy forralt bor, aztán odabújt hozzám, és nem egyszer - nem kétszer addig simogatott és hallgatta a zsörtölődésemet, amíg el nem múlt az egész nap minden baja. Egy óra alatt a magyar egészségügy után akklimatizált egy szerető légkörbe.

Hozzáteszem, hogy a feleségem egy vonzó nő, húszas éveiben - de most is - bárkit az ujja köré csavarhatna.

De egyben értelmes is, tudja a helyét, a céljait, neki mindennél előbbre való a szeretet, a kedves hangulat, és ezért magát nem sajnáltatva mindent meg is tesz.

Biztos nem volt egyszerű neki sem a szülés után, kapott segítséget, de már harmadnap megfőzött nekem.

Erről beszélek! Ha lekötöd, elrágja a kötelet, és küzd és harcol ha kell minden áldott nap a szerelmünkért és a szerető családunkért, ahogyan én is teszem ezt.

Ez egy társ.

Az, amikor egy nő elkényelmesedik, és illegeti a p!csáját, és csak a letörött körmével meg a világfájdalmával tud foglalkozni, az egy határ gané. Elválik mert mosni kellett rá meg sokat eszik? Hát a képem leszakad. Depressziós lesz, mert szült? Örülnie kéne, a reprodukció mélyen emberi csodájának, minden áldott nap - összetehetné a kezét!

Erre az ilyen rendes palik, mint ez a kérdező is, csak kamilláznak, hogy mi bajod mucus, elmosogassak? Kimossam a zoknid? Jól van na, csak mosolyogjál!

Na, az ilyen nem működik.

Még mindig két dologról beszélünk. Az, amiiről te írsz, nem depresszió! Picit nézz utána a depressziónak, mint BETEGSÉGNEK a szakirodalomban, vagy konzultálj erről pszichiáter kollegával. Persze nem téged akarlak meggyőzni utsó, szerencsére nem a te párod érintett. Ha magadat tanult és értelmes embernek tartod, akkor egy picit érdemes lenne kitágítani a szűklátúkörűséget és utánajárni, hogy valóban milyen körülmények és biológiai faktorok vezetnek depresszióhoz. Javaslom a pszichiátria tankönyvét újra fellapozni! És nem az egyszerű ember szintjén rávágni mindenre, amit szokás, hogy a depressziós embernek az a baja, hogy nem akarja magát összeszedni.

Van ilyen ember is, van elkényeztetett feleség és férj is (!), ami adott esetben váláshoz vezethet, de nem szolgául okaként a postpartum depressziónak. (szakirodalom!)

Abban igazat adok, hogy valóban nem az a megoldás ebben az esetben, hogy apuka mindent a feleség feneke alá tesz. Segíteni lehet és kell is neki az ésszerűség határán belül természetesen. De annak érdekében, hogy a gyerekek ne sérüljenek, az asszony se kerüljön kritikus állapotba mindenképpen pszichiátriai, pszichológusi segítségkérés ajánlott. Eleve a depresszió diagnózisát is a pszichiáter állítja fel.

Én még nem találkoztam olyan beteggel, aki magától kijött volna egy súlyos depressziós epizódból.

A gyerekek érdekében mindenképpen lépni kell!!!