Normális, hogy így érzem magam egy ilyen diagnózistól, vagy inkább csak hazudok magamnak?

Másfél hónapja diagnosztizáltak rosszindulatú emlődaganattal, két hete kezdtem pszichológushoz járni. Azt mondta, "ennél sokkal rosszabbra" számított velem kapcsolatban, de én magam nem tudom hova tenni az állapotom.

Kicsi korom óta az elmémnek van egyfajta védekezési mechanizmusa, leszántja szinte a megemészthetetlen információkat, hogy az adott helyzetben működni tudjak. Például 9 éve volt egy vetélésem, amit akkor fel se fogtam szinte, csak azt tudtam, hogy pihennem kell, hogy a vérzés elmúljon, hogy dolgozni tudjak, aztán 3 hónap múlva omlottam össze egy bevásárlóközpontban, mikor eltoltak mellettem egy babakocsit. Akkor ütött be, hogy mégis mi történt velem.

Bár még nem volt meg a műtét - emlőmegtartó műtétem lesz, az elsődleges vizsgálatok után kifejezetten jó prognózist kaptam az orvosoktól, megnyugtató, szép kimenetelű történetekkel találkoztam, támogató családom, barátaim, munkahelyem van.

Nem tudom, hogy mit jelent ebben a helyzetben a jó vagy rossz reakció. Az első héten végig zokogtam, nem ettem, nem aludtam. Most is nyugtatóval alszom esténként. Mindig mindenki mondja, hogy jaj milyen jól viselem, de én azt érzem, hogy nem. Iszonyatos félelem van bennem a műtéttől, nyilván rengeteget sírok esténként, rettegek a kórháztól, de próbálom tartani magam, mikor társaságban vagyok és ez szóba kerül, sőt még én nyugtatom meg az embereket, hogy minden rendben lesz velem.

Nem vagyok egy kifejezetten erős ember, rosszul vagyok egy vérvételtől is, így már most parázok, hogy a kórházat hogy fogom viselni.

Nyilván elmondani nem tudom, mennyire megbetegít a bizonytalanság, hogy vajon a műtét után elég lesz-e a sugár, mi a szövettana ennek a sz*rnak bennem, mi lesz velem. Persze, hogy félek attól, mi vár rám. De valahogy mégis van bennem egy nyugodtság, vagy talán inkább tompaság. Talán úgy tudnám megmagyarázni, hogy minden egyes porcikámban tornádó tombol, de kívülről úgy tűnik, jól vagyok.

A diagnózistól számított első naptól kezdve mentem és csináltam a dolgom, ha nem tudott egy orvos fogadni, elmentem másikhoz, kértem másodvéleményt, elmentem pszichológushoz, tanácsokat kértem, hogy edukáljam magam, tudjam, mire számíthatok.

És mégsem tudom, hogy amiben benne vagyok, csak tagadás-e, vagy egyszerűen csak szerencsés vagyok és reálisan látom, hogy meg fogok gyógyulni, emiatt viselkedem így. Mikor fog kijönni rajtam ez az egész? Talán fel sem fogtam még, hogy mi történik velem.

Végeredményben úgy vagyok ezzel, hogy nem tudok mit tenni, mint számolni a műtétig lévő napokat, aztán valahogy végigverekedni magam azokon a heteken, amíg nem tudom a teljes szövettant és a kezelési tervet. És annyira bizakodni, amennyire lehet.

Aki élt át hasonlót, hogyan érzett? Normális, hogy így érzek, vagy tényleg csak tagadásban vagyok?