Megoldás lenne, ha bevonulnék?

18 leszek februárban, és rájöttem, hogy nagyon elb#sztam az életem. Egy éve ismertem fel, hogy én a mechatronikához nem tartozom, elbasztam az iskolás éveim, de két év után szégyen lett volna lelépni, és én be is fejezem, amit elkezdtem, ez vezetett a problémához. Én mindig is történelmet akartam tanítani, az az én mentsváram, de amikor azt mondták, be tudnának szervezni olyan iskolába nem vettem komolyan. Elrontottam az egészet, ráadásul matek/fizikából évek óta egyre inkább bukok, míg töri/irodalom, a többi humán egyre jobb. Érzem, hogy nem tudok megfelelni, de segítséget nem tudok kérni. Amióta pedig szakítottak velema távolság miatt, mla megőrülés folyamatait látom. Egyáltalán nincsenek barátaim, szüleimet nem érdeklem, egyedül nagyapámékat talán, rájuk számíthatok, de ők már öregek, és nem terhelhetem őket ilyennel, hogy nézne ki, mégha segítenének is? A fiatalkorom elmúlt egyszerűen szép emlékek nélkül, és ezt senki ne fogja a számítógépekre, mert többet olvastam és dolgoztam, kirándultam egymagamban, mint otthon ültem!

Ezekből az okokból adódik a problémám; úgy három éve visszaeső depresszióval küzdök, de megpróbálom mindenki előtt titkolni, mert nekem fontosabb, mások boldogsága. Ezért gondolodtam azon, hogy bevonulok. 8. végén megfogadtam, hogyha egyedül maradok, bevonulok, de ez mostanra a depresszió, nem főleg a magány miatt van. És amióta komolyan elkezdtem foglalkozni vele, úgy érzem, be kell vonulnom. Sorkatonának gyenge lennék, a vadászrepülős álmom nem lehet az egészségem miatt, de páncélra kiválóan operálnék, alacsony is vagyok, és büszkén állnám a helyem. A legnagyobb vezetőm, hogy azokat védjem, akiket nem tudnék, és mert a büszkeségem nem engedné, hogy öngyi legyek, és a dicsőség hajszolása ég bennem. Úgy akarok elmenni, hogy senki nem tudja. Eltűnni.

Megoldás lenne ez? Mit tegyek?