Miért nem válaszolnak már itt se, ha úgy össze vagyok omolva, hogy pszichiátriára kerülök vagy leütök valakit az utcán?

Ezt én azért utolsó lehetőségbek tartogatnám.

Nehéz a viszonyom apámmal, mikor pedig csak mi vagyunk egymásnak.

Alkoholista, szórja a pénzt, felelőtlen, lelkileg nem támaszkodhatok rá, de szeret és anyagilag támogat. Viszont a lelki szemetesládájának használ, az életembe pedig beleszól. Valamelyest a karrierembe is.

Észérvekkel nem lehet hatni rá.

Ja, nem együtt élünk amúgy.

Anyám egy idegbeteg, pszichiátriai eset és állítólag valamilyen szinten keres engem.

A munkámat szörnyen utálom.

Próbálok tanulni, de nincs rá elég időm plusz rettegek, hogy nem lesz eredménye.

Eddigi életem során rossz döntéseket hoztam, erőfeszítéseim pedig nem hoztak eredményt.

Az, hogy mondjuk az 5 km amatőr futóversenyen jó eredményt érek el, pár napig okoz csak örömet.

Önbizalmam nulla.

Az emberek amúgy nem is a gyűlöletet érzik az aurámban, hanem a gyengeséget. Tudjátok, én vagyok, akit nem vesznek észre, nem vesznek komolyan, szavába vágnak.

A barátaim lelki szemetesládának használnak.

Ha én panaszkodnék, úgy állnak hozzám: én már megint, a szokásos...

Persze az ő meséléseiket hallgassam órákon kersztül.

Párkapcsolat nincs, kilátásban sem.

Ha normális munkahelyen lennék, lenne szabadidőm, apám nemhogy nem támogtna, hanem csendben félre tudnék tenni, hogy majd én támogassam őt, amikor majd kell. Esetleg lenne az életembe bárki, akinek én is mesélhetnék - jót is!

Na, ha akkor is kilennék idegileg, akkor ok, igen, gyógyszer.

Ha van türelmed, komolyan érdekelne, mert segítesz vele!

A felsorolt dolgok közül melyik nem igazi gond?

Mondjuk ugye az egymásra hatásuk a baj, nem mindegyik külön-külön.