Irnatok nekem anorexia storykat (sajátra gondoltam vagy ismeros, barat. ) Ti hogy gyógyultatok ki? : )

Igazából ez nem olyan dolog amiről az ember szívesen beszél. Én pl. szégyeltem nagyon sokáig. Bár nem tudom miért,talán amiatt,mert féltem és félek attól,hogy ez után másképp néznének rám...

Az enyém ott kezdődött hogy már egész kicsi koromban piszkáltak a súlyommal. Leginkább bátyám. Azért mert én jó tanuló voltam és ezáltal a szüleim, csúnya ilyet mondani, de kedvence. Ebből adódóan,Ő kevésbé volt otthon favorizálva. Ha valami rosszat csinált,mindig engem hoztak fel pozitív példának. Hogy én milyen jó gyerek vagyok...Erről persze én nem tehettem. Sose bántottam semmi miatt. Ez úgymond nem volt olyan meghatározó dolog,felül tudtam emelkedni rajta. Tudtam hogy a lelke mélyén szeret,hisz csak a testvérem.

Aztán ahogy kamaszodtam és át jöttem gimibe itt is azzal szembesültem hogy a súlyom miatt kibeszélnek és összesúgnak mögöttem a vékony lányok. Nem voltam vészesen túlsúlyos 155 cm-hez 64 kilogram társult,ami pufinak volt max mondható. De szokás szerint könnyű volt valaki olyat csúfolni, aki senkit nem ismert a Gimiből mert új gyerek volt és emellett jó tanuló. Ebben az időszakban változtam meg. Hízni keztem bánatomban állandóan ettem. Magányos voltam nem voltak barátaim és ennek tetejébe még utáltam is azt ahogy kinéztem hogy milyen dagadt voltam. Aztán fokozatosan értek “szerelmi” csalódások. Szerettem volna szeretve lenni, de tudtam hogy személyesen senki nem ismerkedne velem mert elég volt csak rám nézni. Önbizalmam egyenlő volt a semmivel. Az interneten keztem el ismerkedni, de ezek mind kudarcot vallottak. Volt egy srác akit nagyon meg kedveltem,de megbántott. Ő volt az egyetlen aki ki merte mondani hogy a súlyom miatt nem jönne velem össze. A többi mind csak hantázott és azt mondta hogy nagyon megszerette a szemelyisegem,de csak barátként tud rám tekinteni.

Ekkor úgy éreztem megtaláltam a probléma gyökerét. Elkezdtem egészségesebben enni, minden nap edzeni, és volt hogy kihagytam a vacsorát. Dühös voltam és bizonyítani akartam. Tényleg nagyon szigorúan vettem ezt a diétás dolgot és amint észrevettem hogy van eredménye, s hogy folyamatosan fogyok rákaptam a siker ízére. Tetszett hogy jó vagyok valamiben. Bár a sráccal utána már nem beszéltem (mert ugye megbántott), a kitűzött 50 kg után sem voltam hajlandó leállni a fogyókúrával. Folyamatosan fogytam. A szervezetem egy idő után már nem engedte volna így fokozatosan szigorítottam a diétán. Volt hogy 400 kalóriákat ettem egy nap és volt hogy semmit. Olyan is volt hogy elvesztettem a kontrolt és mindent összeszedtem amit csak találtam. Ilyenkor általában bűntudatból meghánytattam magam. Tudom,nagyon undorító,de nem tudtam mit tenni. Valahányszor csak a tükörbe néztem a kilógó bordáim és a kiálló csigolya csontjaim helyett ugyanazt a “dagadt” lányt láttam aki voltam. Mindig találtam valami hibát a testemen. Már a szüleim is nagyon aggódtak miattam de én nem voltam hajlandó abbahagyni. 42 kg-ig fogytam szóval több mint 20 kg minuszba voltam alig 1 év alatt.

De megis hogy álltam le? Mi hozta meg a változást?

Egy buli. Szokás szerint remények nélkül,nulla önbizalommal indultam el,mert én még mindig nem láttam magam szépnek hiába mondták már utána, hogy milyen vékony vagyok és milyen csinos nem tudtam hinni nekik. Azoknak akik egykor kibeszéltek. Viszont aznap este találkoztam a jelenlegi párommal. Megismerkedtünk,és elkezdtünk a buli után Facebookon is beszélgetni. Nemsokra rá,összejöttünk. Utána még hónapokig folytattam ezt az önsanyargató életmódot,mert nem tudtam elhinni,hogy kellhetek én bárkinek is. Undorítónak,jelentéktelennek láttam magam. Aztán egy nap valami bekattant. Láttam a párom szemében azt a mérhetetlen mennyiségű szeretetet és szerelmet,amit érzett irántam és akkor kezdtem újra elhinni,hogy szerethető vagyok. Lehet furcsa ilyet mondani,de egy hánytatásom után belenéztem a tükörbe és amint megláttam azt aki visszanézett rám,csak egy dologra tudtam gondolni.

“Nem akarom hogy ilyennek lásson”

Mert ha úgy nézne rám ahogy én magamra,azt nem élnénk túl.

Elkezdtem enni,apránként,de ujra vissza nyertem az önbizalmam. Jól éreztem magam. Szeretve.

Szoval dióhéjban ennyi.

Azóta is együtt vagyunk,és elfogad +5 kilóval nehezebben is és szeret ugy ahogy vagyok.

Nem mondom hogy full Okésan vagyok fejben. Mert nem. Egy anorexiás sosem lesz már “egészséges”. Az a kis hang mindig ott lesz a fejében ami azt mondja neki hogy “kövér”, “értéktelen”, “csúnya” stb. Csak megtanulja kezelni azt.

Néha vannak rossz gondolataim,vissza eső percek. De aztán rájövök hogy jobb ez így. Nem voltam boldogabb egy újabb kiló mínusznál,mint most,amikor átölel valaki.

Köszi ha végig olvastad.