Létezhet olyan, hogy valaki saját maga "halálos" ellensége? Hogyan szeretheti meg az ember saját magát?

28/F (szégyen szemre)

Nem akarnék kisregényt írni az életemet illetően és másokat untatni, de muszáj valamit írnom h támpontom legyen a továbbiakban. (Akit esetleg „érdekel”, csak azok olvassák el a csillagozott offos részt.)

Elég annyi hogy apám egy pszichopata, öntörvényű, önző és agresszív alkoholista ember (legalább is a nála gyengébbekkel szemben, mindenki mással szemben gyáva féreg), anyám pszichésen zavart, mániás depressziós egyén.

*****

A gyerekkor elég tré volt. Anyám-apám már születésem idején balhéztak, nem bírták ki egymás mellett. Ezért (3 éves koromban) muterom elköltözött fateromtól. Faterom muterom után ment de nem miattam, hanem mert muterom előzőleg kirabolta fateromat (a részletekbe nem megyek bele). Végül megmagyarázhatatlan okokból látszatra kibékültek és csináltak még két gyereket. Utána évekig ment a huzavona az elsőszülött gyerekért. Ezért volt az h én a gyerekkoromat mindig más mellett töltöttem (rokon, ismerős, fizetett alkalmazott stb). Szülői felügyelet hiányában mindenki azt csinálhatott velem, amit akart (zaklatás, bántalmazás, lelki terror meg ami a csövön kifér).

A „hányattatott gyerekkor” után aztán egy ideig anyámmal és két tesómmal éltem. Anyám nagyjából le se sz@rt bennünket. Csak a saját bajával volt elfoglalva – ahogy ez egy pszichésen zavart, gyűjtögető, mániás depressziós egyéntől elvárható. A szülők amúgy nem váltak el, faterom nagyritkán hazajött – elsősorban hogy pénzt adjon, másodsorban hogy engem jól befenyítsen (erre még a későbbiekben rátérek).

13 évesen faterom aztán magához vett. Azt tudni kell róla, hogy vállalkozó, milliós cége és rengeteg pénze volt. Ennek ellenére ő maga a lehető legigénytelenebb putris cigányokhoz méltó életet élt – két kézzel szórta a pénzt mindenkinek, de magára és a családjára sajnálta (ezért volt az, hogy egy egyszintes társasházban élt, egy gettó kellős közepén).

Engem bedobott vmi alapítványi suliba (amit valójában egy lehúzós maffiabanda üzemeltetett: oktatás nem volt csak pénzlehúzás) ahová mindenféle gyépés és szociopata kölyköt járattak a szülők abban a hitben, hogy ott majd „kikupálják őket”. Ennek eredménye, hogy az érettségim értéke egy fokkal rosszabb mint a WC papír, mert az utóbbi legalább puha. Másrészről a sulinak köszönhető, hogy belőlem is szociopata lett tini koromra.

Fateromtól állandóan kaptam az ívet h ilyen-olyan hülye, degenerált életképtelen sz@rdarab vagyok, aki soha semmire nem viszi. A gyerekkori terrornak meg lett az eredménye. Nem mertem ellenkezni az általa elmondottakkal, sőt, ez a méreg évek alatt mélyen bele is ette magát a tudatomba.

Tulajdonképp ez volt az oka, hogy soha az életben nem mertem a kuli- és hitvány aljamunkáknál komolyabb hivatást elvállalni, mert túlságosan is alul értékeltem magamat. Végült megtörten, szégyen szemre elmentem a faterom cégéhez „csicskásnak” (ugyanis az öreg „nagylelkűen” fölajánlotta h bevesz a bizniszbe). Senkinek nem kívánom azt a mérhetetlen megaláztatást, amiben nekem részem volt őmellette. Mindeközben még mindig az ő lakásában laktam, mert annyit nem adott h el tudjak menni albiba, persze a rezsi rám eső részét és a kaját nekem kellett fizetni. (Őszintén, nagyon nem is éreztem motiválást semmire.) Az ő házában éltem és az ő cégében dolgoztam – de nem mint partner, hanem mint stróman, aki mindenért elviszi a balhét, közben a legrosszabb alkalmazott is több megbecsülést kapott, mint én (pl. azzal semmi gond nem volt, hogy az alkalmazott több alkalommal részegen jött be, többszázezer ft-os károkat csinált – cserébe egy-két ejnye-bejnye, ellenben én egy rossz szóért egy hétig kaptam az ívet, a túlórákról és a fizetésemelésről nem is beszélve, amit rajtam kívül mindenki más megkapott).

Nem tudtam felmondani, mert akkor hazulról is ki lettem volna rakva – ezzel voltam zsarolva. Végül 24 évesen sikerült egy barátnőt is összeszednem és neki köszönhetően kicsit több életkedvre és önálló egzisztenciára szert tennem. De faterom ezt észrevette és ezért elüldözte őt mellőlem (fateromnak nem tetszett, hogy az ő „agyatlan bábujából” gondolkodó ember válik). Itt betelt a pohár, utána végleg leléptem tőle. Durván rászoktam a piára és a csövezéstől az mentetett meg, hogy a tesóm befogadott.

*****

Amikor utólag tudomást szereztem arról, hogy faterom születésemtől kezdve durva kokain függő, anyámmal meg a Rákóczi téren ismerkedett meg és úgy „vásárolta meg” egy Kolompár nevű stricitől – azon már meg sem hatódtam.

Sokkal jobban bánt az, hogy bár van munkám, mégis a tesóm nyakán kell élősködnöm – aki befogadott engem az utcáról – és az önbecsülés hiánya miatt csak hitvány, sz@arul fizető aljamunkákra merek jelentkezni. Hiába segítek a tesómnak amiben tudok, viszont tudom azt is h mekkora teher vagyok neki (még akkor is ha ő ezt nem mutatja ki) mert miattam nem lehet magánélete és ezért egyre jobban azon agyalok h végleg befejezem ezt az egészet és eltakarodok az életéből a víz alá. Egyedüli visszatartó erő talán az, h tudnám hogy egy váratlan érzelmi megrázkódtatás megterhelő és veszélyes volna valakire nézve, aki épp kezdő karrierista, márpedig ő most még itt tart. Ismerem őt, elég érzelmes egyén és én nem akarnék valakivel ilyen csúnyán kitolni, aki befogadott engem az utcáról.

Mivel sok pénzt dobtam ki az ablakon mindenféle szakemberekre és gyógyszeres kezelésre eredménytelenül, ezért már nem tudom hogy hova kéne menjek segítségért. Úgy tudatosítottam magamban hogy „menthetetlen vagyok”. Nem tudnám szeretni magam, mégha ütnének vagy durván kínoznának, akkor sem. A szuicid gondolatok meg egyre erősebben gyötörnek.

Egy ideje az apátia tüneteit kezdtem észre venni magamon: már nem érdekel se a pozitív sem a negatív érzelmi behatás, nem érdekel sem az élet vagy bármi más. Ezen kívül jellemző még a negatív „perfekcionizmus” (és az ebből eredő negatív önértékelés), a szociopátia és a bipoláris zavar (gyakori hangulatingadozások) és a gyakori „páni félelem” stresszhelyzet esetén.

Tanácstalan vagyok, nem tudom hogy hová vagy kihez fordulhatnék. Elveszett az emberekbe vetett bizalmam is. Nem hiszek már az emberi jóságban és az érdek nélküli „szeretet” fogalmában sem. Nem hiszem, hogy létezhet még olyan hely a Földön, ami mentes az emberi gonoszságtól, a negatív, aljas, rosszindulatú érzelmektől.

Van még egyáltalán esély egy hozzám hasonló számára?