Honnan lehet tudni, hogy depressziós lettem-e? Egyáltalán: valós szomorúságból lehet azzá válni?

Az elmúlt 2,5 évben úgy meggyötört az élet, hogy én azt már nem viselem el. Lehet, hogy más könnyebben viselné, nekem, az én erőmhöz mérten ez sok volt.

Sok az állandó beilleszkedési küzdelmem, a "másságom" (NEM nemi jellegű, nőként a férfiakhoz vonzódom) mellé teljesen betett ez a 2,5 év.

Alig érzek reményt a jövőre nézve. Egyáltalán: nem hiszek a jövőben. Bár szerintem az emberiség is rossz irányba halad, tehát ezért sem, de a saját életemet elnézve pláne nem.

Belefáradtam, hogy bármennyi erőn felüli küzdelem nem hoz hasznot.

Megnőtt az alvásigényem (miközben ugye dolgozó emberként 6-7 óra alvás jut, korábban 7-8 volt az igényem, most kb 9), könnyen válok idegessé.

Keveset beszélővé váltam, bár ennek önmagában örülök, ilyenné szerettem volna válni DE! nem tudatos "önfejlesztés" eredménye ez, hanem a belső fáradtsgé, fásultságé.

Szoktam sportolgatni, nem segít, sokszor kifejezetten rosszabb utána.

Alapból tanyára való ember vagyok, de egyre kevésbé bírom a tömeget, hogy úgy jönnek szembe, hogy letolnak a susnyásba vagy a bringasávba (esetleg az úttestre), annyi szűk ösvényt se hagynak, beállnak az aurámba az egyáltalán nem zsúfolt villamoson is, fellöknek, ahelyett, hogy megkérdeznék, leszállok-e a következőnél, az ajtót visszatartva nem engedik ki a villamost a megállóból az aktuális szabad jelzésén. Emberundorom kezd lenni és nem bírom a tömegnyomort. Ezen ront, hogy alig jutok el vidékre, a természetbe.

Belefásultam, hogy hiába küzdök, csak rosszabb lesz körülöttem minden és mindenhonnan máshonnan is csak rossz híreket hallok: autóbaleset, gyilkosság, öngyilkosság, rák, mindezek fiatalon, munkanélküliség, gyári munkák, pénztelenség, gondok a lakással....

Belefáradtam a magányba.

Itt írok ki kérdéseket, mert nincs kivel beszélgessek az érzelmeimről, harcaimról, mindennapjaimról, nincs lelkitársam. Nincs párom, szinte nincs családom, baráti kör szétesőben a felnőtt élet miatt.

Ez már depresszió?