Mit csináljak ha szorongok edzésen?

Csapatsportot űzök, és nagyon imádom, de sokszor indokolatlan szorongás tör rám a többiek között. Már kis koromban problémáim voltak a beilleszkedéssel, és nagyon sok mindenből kimaradtam emiatt. (konkrétan ezt a sportot lett volna lehetőségem elkezdeni 11 évesen, ami még épp időben lett volna hogy komolyabb szinten versenyezhessek. De mikor anyukám nagy nehezen beadta a derekát mégis kihátráltam, mert bepánikoltam hogy a sok szép és ügyes kislány kigúnyol majd, így végül nem lett semmi ebből. Picit gnóm gyerek voltam, sovány, hosszú végtagok, ronda szemüveg, sokat piszkáltak. 5 éves koromtól táncoltam, azt szerettem volna egyéni sportra cserélni de amit akartam ahhoz nem volt lehetőség, csak a szintén csapatos rokonsportágban ami elől megfutamodtam. Mivel épp akkor, 11-12 éves koromra a tánccsapatban kiközösítettek és elkezdődtek a durvább szorongásaim. Utólag visszanézve buta gyerek csúfolódások voltak ezek de már akkor túl érzékeny voltam és teljesen a szívemre vettem mindent. 13 évesen abba is hagytam a táncot. Otthon nem nagyon esett szó ilyen dolgokról, akkor küldött anyukám először pszichológushoz, de ő maga nem igazán tudott beszélni velem erről. Azt éreztem sokszor, hogy vádolnak otthon amiért problémák vannak velem, sok veszekedés is volt belőle. Azóta jó erős bűntudatot is érzek, hogy biztos túl gyenge vagyok. )

Felnőve picit javult a helyzet, a középsuliban volt a mélypont, akkor az mentett meg hogy volt egy szűk de erős baráti körünk az osztályban.

Az a problémám hogy már 24 is elmúltam, de a szorongás még mindig előjön, ami miatt nő bennem a szégyenérzet mert úgy érzem már illett volna kinőni belőle. Valami csoda folytán még le is diplomáztam, és igaz egyelőre nem a szakmámban dolgozom de a munkahelyen jó közegünk van ami aranyat ér.

A sporttal így felnőttként újra próbálkoztam, először egyénileg, az nagyon kellemes volt. Aztán elfogytak a lehetőségek és ott találtam magam, hogy vagy megyek csapatba vagy abbahagyom. Épp pozitív időszakot éltem így nagy lendülettel belevágtam, jól kezdődött minden de idővel elfogyott a kezdeti hajrá.

Mikor új vagyok egy társaságban akkor még kevésbé pánikolok, mert úgy érzem megvéd a tiszta lap, mivel senki nem ismer nem nagyon van miért utálniuk. (ha meg igen azt már annyira nem veszem a szívemre, az előítéletekkel nem tudok mit kezdeni :D)

De amikor elkezdem elengedni magam megrémülök hogy túltolom, és biztos ellenszenvessé válok amikor jobban megismernek majd és így tovább. Nem merek önmagam lenni, mert úgy érzem irritáló személyiségem van. Ezért a kezdeti lelkesedésből fokozatosan visszább veszek és bezárkózom. Közben nő a szorongás, mert ugyanakkor bizonyítani akarok magamnak hogy már nem vagyok az a lúzer kislány aki anno voltam. Ördögi körnek tűnik :/

Azt hittem ha divatosan mondva kilépek a komfortzónámból, bátor leszek és megtanulok csapatban működni, az talán segít a bajaimon. Talán majd egyszer egy normálisan funkcionáló felnőtt lesz belőlem. De egyre jobban rettegek hogy ez sosem fog eljönni, és beigazolódik hogy egy hulladék vagyok. Szinte mindenki akit ismerek vagy csak rövid ideig beszéltem vele, megjegyezte már hogy fura lány vagyok, és ez is teljesen kikészít. Normális akarok lenni, nem fura.

Edzéseken pedig igyekszem 200%ot hozni, mert később kezdtem a sportot mint a csapat 80%a, ezért úgy érzem dupla annyit oda kell tennem hogy bizonyítsak és ne úgy tekintsenek rám mint egy koloncra aki visszahúzza őket. Közben meg bűntudatom van mert nagyon jó fejek a többiek, és ez úgy hangzik mintha csupa rossz dolgot feltételeznék róluk de valahol érzem hogy ezek a saját félelmeim. Az öltözőben pl. leizzadok ha beszélgetünk és mindig nagyon kínosan ügyelek rá hogy a reakcióim normálisak legyenek. Ne röhögjek túl hangosan, stb. De sokszor pont az ellenkezőjét érem el sajnos és én magam is érzem hogy túl görcsös vagyok. Szedek magnéziumot, pszichológushoz is jártam már többször, legutóbb tavaly egy évig, de akkor más problémák voltak előtérben. Gondolkodom rajta hogy visszamenjek de nagyon költséges, és picit elkeserít hogy ilyen öreg vagyok és a sokadik szakembert "fogyasztom el" mégis egy 15 éves szintjén állok. A legjobban pont ettől szorongok, hogy elmaradottnak érzem magam és a szociális készségeim alapján úgy legalább 10 évet kéne behoznom. Ennek a sport igazából csak az egyik kis szelete, csak épp ezzel tudtam legjobban szemléltetni a dolgokat.

Köszi ha valaki elolvasta a regényemet :')