Van itt aki barátok nélkül éli az életét, pedig azelőtt társasági / extrovertált személy volt?

18 évesen elköltöztem otthonról egy nagyvárosba.

Alapvetően nagypofájú, társaságot kedvelő ember voltam.

Igazából egyedül lenni nem szerettem, valamint szerettem beszélgetni és szerettem ha érdeklem az embereket.

Gyerekkoromban más volt, akkor csak nagyon nem szerettem egyedül lenni. Mindenki azt mondta, h mekkor társasági gyerek vagyok, pedig sose a társaság érdekelt, csak egyedül rosszul éreztem magam, unatkoztam, feszült lettem.

Pl.: számítógépes játékot is jobb volt úgy játszani, ha ott egy haver. Van aki eljátszik egyedül egy jó játékkal, én nem tudtam belemélyedni, viszont, ha már ott volt valaki akkor igen.

Aztán sorba az összes régi barátom cserben hagyott. Mindről kiderült, h súlyos jellembeli torzulásaik vannak és, ahogy haldt előre az idő és az élet egyre több nehézséget hozott egyre hitványabbak lettek. Próbáltam segíteni, siekrült is sokszor. De idővel megszakadtak a barátságok.

Néhány új barátság is kötettett, de ott már sokkal hamarabb kiderült, h gondok vannak, ilyenek, h sokat hazudik, hiába kértem, h ne tegye és bármi volt mindig megértéssel fordultam felé. Meg bár erről nem tehetnek, de az amúgy se sok barátom közül többnek is mentális betegsége lett, amit orvosilag is kezelni kell és persze ebben is próbáltam segíteni, de nehéz akkor amikor olyan téveszmélye is van a sok közül, h nekem kéne ártani. Ezek a pszichiátriai betegségek a mai világban gyakoriak, sok embernek van az ismeretségi körében egy-egy ilyen, hát nekem az amúgy is leszűkült társaságomban több is volt.

Ezektől besokaltam, h ilyen emberekkel hozott össze az élet, h pszichiátriai esetek, súlyos hazudozók, nagyon súlyos nárcisztikusok, depressziósok, drogosok...

Volt persze normálisabb is akivel megismerkedtem, de mivel többször költöztem nagy távolságokra és ezek nem is votlak csak haverságok, megszakadtak.

Utoljára amikor költöztem olyan városba jöttem, ahol 3 barátom is lakott. Az nagy szó, mert összesen 4 barátom volt.

A háromból kettőnek lettek mentális problémái, az egyik volt aki még nekem is ártani akart, a másik nagyon súlyos nárcisztikus is volt mellé, semmi se érdekelte magán kívül, embereket eszköznek tekintette, a harmadik meg mint kiderült súlyos hazudozó, akármilyen elbeszélgetés, megértés hiába való, akkor is és gyakran indokolatlanul is hazudik, meg bár csak havonta párszor de cuccozik is ami szintén nincs jó hatással a személyiségére, ahogy az a társaság se, akikkel ezt csinálja.

Haverkodást pedig próbáltam, de nem igazán jött össze.

A párommal nagyon jól elvagyok. A családommal is.

Gondolkoztam, h vissza költözök a családomhoz. Egy kisvárosba laknak, van is ott egy nagy házam csak nem használom, ha gyűjtenék egy ideig komolyabban, akkor fel is tudnám gyönyörűen újítani.

Ott lenne a családom, a párom.

Viszont sok sok éve elköltöztem. Nem szeretem a nagyvárost, de ehhez szoktattam magam.

A másik, h nem hiszem, h elfolytanám, de érdekes, h talán extrovertáltságom elmúlt. Mármint egyre jobban elvagyok egyedül, jobban magamba tudok tekinteni, nem kap el ilyen rossz érzés amikor sokat kel egyedül lennem.

Viszont régen nagyon társaság függő voltam.

Az is bennem van, h mi van, ha vissza megyek a kisvárosba és újra előjön ez, h akkor jó az élet ha mindig társaságba vagyok, mindig zajlik a társasági élet. Ott azért ezt sokkal nehezebb megoldani. Ilyenek miatt meg se a páromat nem rángatnám, se a családomnak nem okoznék olyat, h megörülnek, h hazaköltöztem és aztán rámtör valami féle elhagyatottság érzés és akkor eladom a házat vagy valami és elköltözök.

Ezért a kérdés, h van-e itt olyan akinek régen pezsgő társasági élete volt, tipikusan extrovertált embernek tartották és tartotta magát, aztán ez átalakult és teljesen jól elvan egyedül, már-már introvertáltnak mondható?

A másik, h te elköltöznétek inkább a családotok közelébe, ha az egy elfogadó, szerető, nem problémás család, de kisvárosba van (ilyen 20-25 ezer fős városkába) és élnétek a saját otthonotokba, saját házatokba? Vagy a nagyvárosi élet, albérletezés?