Mit csináljak? Igazából ma döbbentem rá arra, hogy depressziós vagyok.

Történet röviden: 19 évesen szinte menekülve költöztem el otthonról, mert annyira nem volt jó a viszonyom az anyámmal(állandó veszekedések, mindíg mindenbe beleszólt..stb).

Aki a költözésem hírére 3 hónapig nem beszélt velem. Aztán ahogy teltek-múltak az évek férjhez mentem és megszületett a kislányom egyre jobb lett a viszonyunk. Leszögezem csak így, hogy nem éltünk együtt, de közel (2 km-re) laktunk egymástól.

Aztán sajnos januárban váratlanul meghalt az apukám (aki a nevelő apám volt, de 1000-szer többet jelentett nekem mint a saját anyám!!!).

Ekkor, hogy anyu nem maradjon egyedül és persze az anyósával sem jött ki jól akivel éltek, hozzánk költöztettük.

Igaz, ketten a férjemmel ajánlottuk neki fel de már annyira megbántuk. Igaz nem szól bele semmibe (még), de már szinte a látványától is kész vagyok. Állandóan attól rettegek, hogy mikor-mibe köt bele, úgy mint gyerek koromban. 27 éves felnőtt nő vagyok és félek az anyámtól.

Persze, ha a családból valaki szóba hozza, hogy már igazán leteltek a nehéz hónapok és hazaköltözhetne és hagyjon minket szabadon élni, akkor megsértődik és azt mondj, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá mint neki ránk. Ami annyiban igaz, hogy októberben vissza kell menjek dolgozni és nincs aki vigyázzon a 2 éves lányomra, de szerintem ezt úgy is meg tudnánk oldani, ha nem lakna itt. Mivel ha apu nem hal meg akkor is valahogy ők vigyáztak volna rá felváltva a másik nagyszülőkkel.

Egyszerűen felborult az életünk!!

Régen a férjem nagymamájával éltünk együtt(aki dettó olyan volt mint az anyám), ezért vettünk egy saját házat.

Közben a nagymama meghalt és megszületett a lányunk is így nem lett sürgős a költözés. De pont azért vettük a házat, hogy külön éljünk, ne kelljen senkihez alkalmazkodni, ne kelljen senkit kerülgetni. Most megint ott vagyunk mint évekkel ezelőtt. csak 1 év volt amikor 3-an lehettünk mint egy igazi család. Nagyon hiányzik az az életünk!!!!

Mostanában kezd egyre jobban eldurvulni a helyzet, mert már egyre bunkóbb vagyok az anyámmal. Lehet így akarom rávezetni, hogy költözzön haza.

Most lehet sokan elítélnek, hogy hálátlan gyerek vagyok, de én soha semmi jót nem kaptam tőle. Gyerekkoromból csak az állandó szobafogságra és verésekre emlékszem. Amiket általában azért kaptam, mert nem voltam jó tanuló, de az egyszer sem jutott az eszébe, hogy leüljön velem tanulni(pedig 7.-es korom óta otthon van).

Szóval most elvárja tőlem, hogy én kedves és segítőkész legyek vele, de ő 20 évig le se szart engem.

Az lenne a legjobb ha még idén el tudnánk költözni az új otthonunkba, de sajna még egy kis pénz hiányzik hozzá.

De most nem is ez a lényeg.

Rossz volt rádöbbenni, hogy beteg vagyok amikor mindíg én voltam az "erősebb" a házasságunkban is. Igaz én voltam az örök pesszimista is, de szerintem ez a rossz gyerekkorom miatt van.

Azt persze mondanom sem kell, hogy apu halálakor egyből lement 10 kiló ami azóta is fogy, nincs semmi étvágyam és mostanában már aludni sem tudok rendesen.

Csak a 20 hónapos kislányom tartja bennem a lelket, de van amikor úgy érzem már ő is kevés hozzá. Egyre türelmetlenebb vagyok vele. Félek, hogy a házasságom is rá fog erre menni. Nem akarom tönkre tenni az én nyomorommal azt a két embert aki a legfontosabb nekem a világon!!!