Mi ez? Hogyan tudnám leküzdeni ezt az újonnan jött önmarcangolást?

Nyilván sokszor követek el olyan hibákat, amiket utólag bánok, de vannak ezek között súlyosabbak is, amiket nem felejtek el másnapra és akár heteken keresztül is emésztenek. Mondanám, hogy néha már-már önutálatba hajlik az ilyesmi, de az talán egy kicsit túlzás. Mondom és gondolom néha azt, hogy gyűlölöm magam és azt, amilyen bizonyos esetekben, helyzetekben vagyok, de ez az érzés szerencsére nem tartós.

Vannak időszakok, amikor valamiért nagyon összejönnek az olyan szerencsétlen esetek, amik miatt úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy szeretve legyek. Sajnos most is pont egy ilyen fázisban vagyok, és hiába próbálom azok felé kommunikálni az érzéseimet, akiktől elsősorban a megnyugvást várnám, már nem igazán használ.

Az egyik aktuális történés egy lerészegedés (amire még csak véletlenül se vagyok büszke). Olyan dolgokat mondtam (az utcán üvöltöztem, miközben hazacipeltek...) a barátomnak, amiket amúgy eszembe se jutna, és van egy olyan gyanúm, hogy hiába voltak ezek neki címezve, inkább a saját magam iránt táplált harag bukott ki aznap éjjel az alkohol hatására. (Ezt neki is mondtam, megértette.)

Szóval - mint írtam - az elsődleges taktikám ilyen esetekre az, hogy megbeszélem az adott emberrel, amit úgy érzem, meg kell, esetleg még a barátaimnak is elmondom mi történt, hogyan érzek, de ez mostanában egyre kevésbé segít. Vagy ugyanannyira segít, mint eddig, csak az én érzéseim lettek makacsabbak. Nem tudom.

Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egy fölöslegesen hisztiző típus, mert tényleg csak akkor panaszolom el a bántalmaimat másoknak, ha úgy érzem, egyedül nem tudom leküzdeni őket, ami azt jelenti, hogy durván fél évente-négy havonta, ha előjön belőlem ez a nyomasztó alaphangulat.

Visszatérve a barátaimhoz, valamint a családtagokhoz, akikre eddig számítottam: Úgy érzem, nem igazán tudják mit kezdjenek ilyenkor velem. Vagyis persze végighallgatnak, próbálnak megnyugtatni észérvekkel, vagy bármivel, amit az ember egy olyan barátjának mondana, aki éppen nehéz időszakon megy át, de csak ideiglenesen lesz tőle jobb. Amint megint magamra maradok a gondolataimmal, ugyanazzal az intenzitással zúdulnak rám ezek az érzések és talán emiatt is, de néha nagyon magányosnak érzem magam. Eddig úgy éreztem, nem okoz problémát az egyedüllét, de az elmúlt hetekben, napokban amint egyedül maradok, kétségbeesetten keresem mások társaságát. (Teszem ezt általában telefonon, vagy messengeren keresztül.)

Sokadszorra is: az aggaszt a legjobban, hogy már szinte semmit nem segít az eddig bevált “kibeszélem magamból” módszer. Egyedül az maradt, hogy azzal nyugtatom magam, hogy régen is szúrtam el dolgokat, mégis itt vagyok, valamint az, hogy pár év múlva ugyanolyan jelentékteleneknek, vagy legalábbis kevésbé fájdalmasnak fognak tűnni a jelenleg olyan nyomasztó hibáim.

Nem érzem, hogy szakemberhez kéne fordulnom, bár az tény, hogy ha másban nem is, az iskolapszichológus abban jó volt, hogy elfogulatlanul, ítélkezés nélkül hallgasson végig, de érdemleges tanácsot soha nem kaptam.

Jó lenne olyanokkal beszélgetni, akik éltek már át hasonlót, mert nyitott vagyok mindenfajta személyes tapasztalatra a megoldás érdekében.

19/L

Igen, ennyi idősen is érezheti magát szarul az ember. Ezt csak azoknak, akik szeretik lenézni a kamaszokat, ha azok úgy érzik, van problémájuk az élettel. Ez sajnos ilyen érzelmi és személyiségbeli változásokban gazdag időszak nekem (nekünk) és én lennék a legszívesebben túl rajta.

A többieknek bármilyen jóindulatú választ nagyon köszönök!