Tényleg depressziós lennék? Komolyan vegyem a jeleket?

Az elmúlt évem eléggé rosszra sikeredett, mit ne mondjak. Az iskola miatt szorongtam és sokszor rosszul voltam, ha nem a jegyeim miatt, akkor amiatt aggódtam, hogy piszkálni fognak. Piszkáltak a súlyommal, ami nem is olyan vészes. Piszkálnak a külsőmmel, ami szerintem teljesen átlagos.  Nagyon elhitettem magammal, hogy nem érdekel mit gondolnak mások, csak hát mégsem jött össze... Ezek előtt kifejezetten szépnek gondoltam magam, de most undorodom a saját testemtől és elég komoly önértékelési problémáim vannak. Ebben az évben veszítettem el a legjobb barátomat, aki mellesleg fiú volt. Ezelőtt egymás lelki támaszai voltunk, és imádtam a társaságát és az egész lényét, ő pedig annyiszor hangoztatta, hogy én vagyok a legjobb barátja és mennyire hálás nekem mindenért. Ez ment nagyjából másfél évig, aztán... Ő kezdte el leghangosabban kántálni, hogy dagadt stréber vagyok... Az egyik dolog, ami nyomot hagyott bennem, az az, amikor az egész osztály előtt hangosan kiabálta, idézem: "ki az az idióta, akinek tetszene a *nevem*?!" Igen, mellesleg tényleg tetszettem valakinek, de mindegy... Nagyon-nagyon haragszom rá, de egyszerűen annyira komolyan veszem (még mindig, pont, mint amikor barátok voltunk) a véleményét, hogy nem tud nem érdekelni... A többi fiúról/lányról ne is beszéljünk. Mindennapi sírások a WC fülkében, mert féltem kimenni a tulajdon "barátaimhoz". Nem is mertem már huzamosabb ideig köztük lenni. Lehet mondani, hogy miért nem támaszkodtál a barátnőidre, de néha ők okozták a legnagyobb fájdalmat. Nem vesztünk össze, hosszú történet... Ide azt már nem akarom leírni, rossz volt, sokat sírtam. Zokogtam, és rossz hangulatom volt. Úgy volt, hogy az iskolai órákon csak néhány könnycseppet ejtettem, a WC-ben sírtam és otthon egyedül zokogtam. Nem volt kellemes, fogalmam sincs hogy éltem túl. A sok stréberezés miatt az évvégi kitűnő bizimet már fintorral vettem át, pedig korábban mindig nagyon büszke voltam rá. A lelki fájdalmaim fizikailag is megjelentek. A napi szorongás és idegesség miatt sokszor a hasam és a fejem, a kimondatlan, magamban tartott problémákat a torkom bánta. A legdurvább az volt, amikor tesi órán (miközben igyekeztem nem bőgni) becsípődött valami a szívem tájékán, és olyan kín volt abban a pár másodpercben, huh... Azt hittem ott maradok. Szóval ilyen volt az iskolában.

Az évben emellett elváltak a szüleim, anyukámnak rá egy két hónapra új pasi... Miután a szüleim egy fél év alatt egymás fejéhez vágták az elmúlt x év sérelmeit, apa kiköltözött Németországba. Ez is elég nehéz lett volna, de a további családi háttér csak netovább. Anyáék családja egy hisztériás, veszekedésmániás, igénytelen emberekből áll. Apukámé (és apukám) szintén piszkál a súlyom miatt. Igen, van rajtam egy felesleges négy-öt kiló, igyekszem leadni. Nem tehetek róla, hogy én nem a deszka-alkatot hanem a teltebb alkatot örököltem... Szóval borzalom a családom is.

Nekem mint mondtam, az önértékelésemmel súlyos gondok vannak. Rendszeres fizikai fájdalmaim vannak, amit a lelkiekkel együtt szinte megszoktam. A sírás a tanévben rutinná vált, mondhatni nem telt el zokogás nélkül nap... Néha csak úgy rám tört a semmi miatt is, néha pedig már egyáltalán nem tudtam sírni. Végül itt, gyakori kérdéseken tanácsolták, hogy töltsek ki depressziós teszteket/skálákat. Legalább négyet kitöltöttem, különféle weboldalakon, mindegyik súlyos depressziót írt ki. Alvászavarokkal is küzdök, a jövőmet tekintve pedig... K.o. teljesen reményvesztettnek érzem magam, remélem sosem jön el a jövő... Persze voltak boldog pillanatok is, de sokkal kevesebb számban, mint kellett volna lenniük...

Már nem tudok örülni a normális dolgoknak sem, pl.: egy mozi a barátnőimmel ... Néha nagyon úgyérzem, hogy üres vagyok, és belülről még ezerszer csúnyább, mint kívülről. Nem egészen úgy mondanám, hogy egyedül vagyok, hanem hogy magányos vagyok.

A depressziós gyanúmról még senkinek sem beszéltem, mert most éli aranykorát a tinikori divatdepi, amit sok kortársam, többnyire évfolyamtársak művelnek, és nem akarom, hogy engem az olyan lányokkal hasonlítgassanak össze, akik egymástól veszik át, pusztán menőségből azt, hogy vagdossák magukat, és naponta depressziós idézetekkel árasztják el a közösségi oldalaikat, pedig szerintem aki mélyen és magányosan szenved, jobban szenved.

Komolyan kéne vennem a jeleket, vagy csak én gyanakodok mentális problémákra? Kihez kéne fordulnom, hogy túllépjek ezen a pokoli állapoton? (most, hogy nyár van, és nincs iskola, sokkalta jobb, de azért a vakáció sem tart örökké, illetve ekkor is akadnak ám problémák...)

Ui: akik már ítélkezni készülnek! Igen, jó életem van, nem vagyok nélkülöző, egészséges vagyok, megvan mindkét szülőm, iskolába járhatok... Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen szerencsésnek születtem, de ha nem tudok túllépni a legkisebb érzelmi akadályokon sem, ér ez valamit? Öngyilkosság még nem fordult meg a fejemben (maximum az, hogy most egy kis időre jó lenne, ha valami miatt hetekre kómába kerülnék, stb...) Nem vagdostam, nem is tervezem magam. Nem akarok kárt tenni önmagamban, én ki akarok jutni ebből az állapotból. Ha végig olvastad, és talán egy hozzászólással segítesz nekem, azt nagyon szépen megköszönöm❤️