Depressziós, fóbiás, szorongó, kiégett vagy skizo lennék?

A családomban rajtam kívül mindenkinek van mentális zavara (pánikbetegség, borderline, aggresszió, szenvedélybetegség, stb.). Én gimiben elmentem egy pszichiáterhez, aki azt mondta, hogy nincs ilyen bajom, csak picit érzékenyebb vagyok, de nem indokolt a kezelés.

Azóta befejeztem a sulit, éltem külföldön, karriert kezdtem, a munkámban (amit imádok) elismert és sikeres vagyok, férjhez mentem, lakást vettünk..de úgy érzem, hogy valami nem oké. Nagyon stresszes az életem, ami teljesen tönkretesz..vagy csak én nem bírom.

Sokat dolgozom, de már nem élvezem..hónapok óta csak bámulom a monitort, tologatok mindent, ha nagyon muszáj, akkor persze megcsinálom, de néha szinte fáj. Van, hogy este sírva fakadok, mert nem akarok tovább dolgozni, de a pénz viszont nagyon kell..

Tavaly lett egy alattomos (autoimmun) betegségem, amit sokáig nem tudtak diagnosztizálni és nagyon megborított, mert mindenem fájt, sok mindenem begyulladt belül és senki nem tudta, miért van ez, még a környezetem sem hitte el, hogy nem szimulálok. Aztán felismerték és sikerült tünetmentessé válnom, már gyógyszer sem kell szerencsére. Ugyanakkor azóta a haláltól, a betegségektől is rettegek.

Viszont hiába vagyok sikeres, nem vagyok boldog. Sokszor szorongok, olyankor mindig megy a hasam is, stresszhelyzetben bevörösödik az arcom és lever a víz..mostanában van, hogy összemosok emlékeket, nem tudom, hogy álmodtam-e vagy megtörtént. Hallani nem hallok semmi hangot, de egyetlen egyszer láttam egy kutyát, amikor nem volt ott semmi (ez mondjuk lehet simán egy LSD flashback fiatal felnőtt koromból, szóval emiatt annyira nem izgulok).

Sok barátom van és közvetlen vagyok (gyakran összejárunk, szeretem őket nagyon), de kb. fél éve viszolygok mindenki mástól..idegesítenek a járókelők, a munkatársaim, ahogy jönnek-mennek-esznek, minden beszélgetést üresnek érzek és inkább már nem is beszélek senkivel a férjemen, a családomon és a barátaimon kívül. Pedig népszerűnek számítok, jóban vagyok a kollégákkal, szomszéddal, stb. és régen imádtam dumálni mindenkivel.

Úgy érzem, hogy elszigetelődtem, hogy egyedül vagyok és mindent magamnak kell megoldanom.

Mit tegyek?

(Az öngyilkosság nálam nem opció, bár nyilván én is gondoltam rá párszor életem során..de ahhoz túlságosan is szép az élet, még ha nehéz is.)