Kié a felelősség, ha egy 19 éves nagykorú lány öngyilkos lesz?

CSAKIS a lányé! Senki nem felelös más tetteiért, föleg nem egy felnött emberéért.

Ha valaki tényleg öngyilkos AKAR lenni - azaz nem csak hortelen elkeseredés az ok -, akkor az SENKI nem tudja megakadályozni. Ha netán megtalálják is, mielött meghal és "megmentik", utána újra megteszi, mert NEM AKAR élni!

Nem fognak érte mást hibáztatni. Ha azt is gondolná valaki, hogy a Téged körülvevő emberek a hibásak, remélhetőleg senki nem lesz olyan perverz, hogy a gyászolókat okolja. (Különösen, hogy empatikus emberek úgyis hibáztatják önmagukat eleget.) DE!

A valóságban, ha fiatal felnőttként valaki ennyire nem hisz az életben, esetleg depresszió is kialakul nála, az elsősorban szülői felelősség sajnos. Akár tetszik ez valakinek, akár nem, ma már számtalan bizonyítékkal alátámasztott, ismert jelenség a pszichológia tudományában, hogy az ilyen fiatalkori pszichés problémák a szülők problémáiból és a szülők bánásmódjából eredeztethetőek. Nem mellékesen ugyanez a helyzet a fizikai megbetegedésekkel, asztma, bélgyulladás, autoimmun megbetegedések gyerekkorban szinte mindig pszichoszomatikus eredetűek, a gyerek átveszi valamely szülőjének megoldatlan problémáját vagy épp a két szülő konfliktusát nem tudja kezelni, s ez a stressz végül a testén nyilvánul meg.

Visszatérve a pszichés nehézségekhez, attól hogy valaki már betöltötte a 18. életévét, nem lesz rögtön felelős a saját pszichiés nehézségeiért. 25-30 évesen már inkább, hiszen kikerülve a szülői felügyelet alól már lehetősége nyílna felismerni, hogy tehet valamit a gyermekkori feszültségek feldolgozásában. (Más kérdés, ha valaki mondjuk "szerelmi bánatból" lenne öngyilkos, mert az valóban az ő butasága. De általában szerelmi bánat miatt az emberek nem mennek pszichológushoz, tehát maradhatunk az eredeti témánál, miszerint a kérdés gyermekkorban begyűjtött problémákat sejtet a háttérben.)

Tehát, ha a problémák évekkel ezelőtt kezdődtek, normálisan a szülőnek is fel kellene keresni terapeutát, rá kellene nézni a saját életére, kapcsolatára, sőt, a gyerek terápiájának részeként is meghallathatja a terapeuta többször is. De legtöbb esetben a szülő terápiájára mégsem kerül sor, mert különféle tévképzetek miatt a szülő általában nem tudja elképzelni se, hogy ő "hibázott volna" és nem működik együtt a saját gyerekének egészsége érdekében sem. (Egyébként ha ő is átélt egy nehéz gyerekkort, aztán nem nézett rá felnőttként erre, nem dolgozta fel, akkor teljesen öntudatlanul teszi pokollá a saját gyereke életét, miközben azt hiszi, hogy ő mindent megad neki és a lehető legtökéletesebben neveli. A gyermekkorban szerzett sérüléseket az emberek többsége úgy "kezeli", hogy nem vesz róla tudomást, egyszerűen megpróbálja elfelejteni, ami talán a legegyszerűbb megoldásnak tűnik, de egyben a legrosszabb is, mert minden szőnyeg alá söpört probléma onnantól ellenőrizetlenül befolyásol a háttérből.)

Tehát tudományosan viszont masszívan a szülő felelőssége gyermekének pszichés problémája akkor is, ha a gyermek elmúlt 18. De ez természetesen nem jelent büntetőjogi felelősséget. (Így pl. kissé álságos, amikor a szülők elégedetlenek azzal, hogy a gyerekük nem tud felnőni, nem tud kapcsolatokat létesíteni, önértékelési gondjai vannak, nem törekszik a problémák felszámolására, mert ezeket mind tőlük, általuk kellett volna elsajátítania.)

Sajnos pszichoterapeutából is van ezerféle és sok múlik a professzionalizmusukon, de jó terapeutával ki lehet jönni az ilyen reménytelen állapotokból is. Fontos, hogy a terapeuta maga is ismerjen más terápiás módszereket is, ne csak hallgassa a páciensét és az is fontos, hogy felismerje, ha ő nem tud továbblépni valakinél és küldje őt más terapeutához vagy más terápiára.

Ha érdekel a téma bővebben, levelezhetünk róla.