Extrém szociális fóbiából/szorongásból sikerült már valakinek kimásznia? (Hosszú)

Senkinek sem szeretném lekicsinyleni a problémáját, illetve senkit sem szeretnék megsérteni, de kérem, főleg azok írjanak akik tényleg úgy érzik/érezték hogy szociális szinten teljesen csődöt vallottak. Minden segítséget megköszönök, de kérem senki se írja azt, hogy csak akarni kell, mert az nyílván nem érti hogy min megyek keresztül. Aki képes kapcsolatokat kialakítani illetve nem szorong, annak legtöbb esetben tényleg "csak" próbálkoznia kell, de aki olyan mélyen benne van a sz*rban mint én, annak ez legtöbbször nem elég.

Szóval.

Egyetlen egy barátom sincsen, de még ismerőseim se nagyon vannak! Nem hogy párkapcsolatom. 18 éves lány vagyok, és egyszerűen úgy érzem hogy nincs ebből kiút. Képtelen vagyok kommunikálni, még interneten is olyan pánik jön rám, hogy ezt a kérdést is hónapokig halogattam. Ha valaki rámír, beszélgetést próbál kezdeményezni leblokkolok, kínosan érzem magam, alig tudok visszaírni, tízszer újraolvasom a válaszomat, és úgy érzem hogy olyan hülyeséget írtam, hogy megbánom hogy elküldtem az üzenetet. Emiatt teljesen elszigeteltem magam a külvilágtól, semmilyen, de semmilyen emberi kapcsolatot nem tartok senkivel. Magántanuló vagyok tanár nélkül. Az iskolával még nincs is gond, mindaddig amíg valamiért be kell mennem és kapcsolatba kell lépnem az emberekkel. Boltba is alig megyek, csak ha abszolút muszáj, sokszor van hogy semmit nincs ennem, de nem bírok elmenni, ki az emberek közé, ezért éhezem.

Mindig is nagyon félenk voltam, de kiskoromban (óvodás és alsó tagozatos időszakban) voltak még barátaim. Ahogy idősebb lettem, progresszívabbul romlott a helyzet, és ide jutottam. Nem történt semmi trauma, ami ezt kiváltotta volna, de felsőtagozatos koromban kezdődött, hogy minden ok nélkül elkezdtem visszahúzódni az emberektől. Bármikor elhívtak valahová az osztálytársaim megszállottan kerestem az indokot hogy elutasíthassam. Nagyon nyomorultul éreztem magam, mert láttam hogy rosszul esik nekik, de akkor nem láttam opciónak azt, hogy velük "bandázzak". Az akkori legjobb barátnőm elég sokáig kitartott mellettem, és annak ellenére hogy mindig lekoptattam, még mindig próbálkozott, majd a középiskola első évében érthetően megszakadt a "kapcsolatunk", és ettől egy kicsit meg is könnyebbültem. Később bármikor egy fiú ismerkedni szeretett volna, még ha kedveltem is, elutasítottam, mert féltem. Annyira visszataszító a viselkedésem, megbántottam egy csomó embert, és elmerültem a saját magam kis világában, hiszen semmit sem akartam csak egyedül lenni. És most sem igazán vágyom mások társaságára, de akarom akarni a társaságot. Hiszen ez így nekem nem élet.

Mára már fogalmam sincs hogy hogyan kell beszélgetést kezdeményezni, úgy érzem csődöt vallottam mint ember.

Van valakinek hasonló tapasztalata? Van akinek sikerült kimásznia ebből a mély gödörből? Ha igen, hogyan? Vagy fogadjam el hogy így kell leélnem az életemet? Ha igen, ti hogyan rendeznétek ezt le magatokban?

Köszönöm annak aki elolvasta az egészet.