Ilyenkor mi segíthet kijönni a depresszióból?

A nővérem balesetben halt meg fiatalon, 8 évvel ezelőtt.

Nagyon nehezen viselte a család, anyukámat viselte meg a legjobban, ő mindent kibeszélt magából, és nagyon fájt végighallgatni, annyira őszintén beszélt a legmélyebb érzéseiről is.

Sokáig mondta,hogy várja,hogy a nővérem hazajöjjön, de tudja,hogy nem fog.

Apukámat ekkor láttam először sírni,zokogni.

2 évig jártam pszichológushoz, heti 2-3x, és 2 év kellett,hogy eltudjam fogadni,hogy ez történt.

A baleset minden egyes részletét ismerem amit a rendőrségi jegyzőkönyvben leírtak...hogy hány óra hány perckor történt a baleset, mi volt a balesetet okozó autó rendszáma, a sofőr neve, életkora, hogy a mentők hány perc alatt értek ki.(nagyon gyorsak voltak, és mégsem tudtak a nővéremen segíteni)

A boncolási jegyzőkönyvet nem mertem még elolvasni, és azt talán soha nem is fogom.

Azt mára eltudom fogadni,hogy ezen nem tudok változtatni, és már senki sem tud.Viszont a miértjét soha sem fogom megérteni.

Amióta nem járok pszichológushoz azóta normálisan telnek a mindennapjaim, eljárok a barátaimmal, dolgozok, de mindig voltak napok amikor elfogott a depresszió emiatt.(ritkán, félévente talán 1x és akkor is maximum 1-1 napra)

Most viszont 1 hete tart ez az állapot, és minden egyes órában, bármit csinálok.A barátaimmal sem éreztem jól magam ezen a héten, a munkahelyemen is csak ezen járt az eszem.

Ennek előzménye,hogy a nővéremmel álmodtam, hallottam a hangját, éreztem az illatát, és nagyon valóságosnak tűnt az álom.

Másnap elolvastam minden akkor megjelent internetes cikket, hozzászólást, stb...egy mentős kommentárját is olvastam, hogy mennyire megrázta ez a baleset, pedig sokat látott.

Sőt, régi fotókat nézegetve találtam olyan képeket amin a barátaimmal játszottam az utcán, és a képek aznap készültek amikor a nővérem meghalt.Erre a napra nem emlékeztem, csak arra amikor a rendőrök keresték a szüleimet, hogy elmondják mi történt.

A képek alig 3 órával a baleset előtt készültek, és talán akkor voltam utoljára gondtalan, és vidám.

Sokszor gondoltam arra,hogy bárcsak én haltam volna meg, mert sokkal nehezebb ezzel együtt élni, mint nem tudni semmiről.

Mindig is tudtam/tudom,hogy nem tehetem meg azt a szüleimmel,hogy öngyilkos legyek, így ez soha nem játszott, sohasem akartam ön kezűleg meghalni.

Sokat segített az a hit,hogy egyszer mindannyian találkozunk valahol, egy másik világban, de kezdem elveszíteni ezt a hitet is.

Nagyon szeretném még egyszer látni a nővérem, még egyszer beszélni vele, de ez mind lehetetlen.

Fogalmam sincs,hogy mi segíthetne, nem tudok kilépni ebből az állapotból, lassan úgy érzem magam, mint ahogy a pszichológus előtt voltam.

A pszichológusom viszont elköltözött, és félek elmenni egy másikhoz.A szüleimnek is félek erről beszélni, mert most minden rendben van látszólag, nem akarom őket belerántani ebbe a negatív állapotomba.

Itt nem lehet azt mondani,hogy az idő segít, mert 8 év elég sok idő.Nem tudom, hogy mit tehetnék, mi lehetne az ami visszazökkent a hétköznapokba?

Ha bárki végigolvasta annak köszönöm, már most is egy minimálisan jobb,hogy ezt leírhattam.

(egyébként 21 éves vagyok most)