Sokszor sírok, nagyon megélem az érzelmeket, ez hiperérzékenység?

Ha valami nem sikerül vagy megbántanak, esetleg stressz ér, igen hamar elsírom magam. Rengeteg konfliktust okoz ez, hiszen ettől kezdve az emberek máshogy reagálnak ill. a sírás sokakat idegesít. Holott ugyanúgy kellene folytatnunk a beszélgetést, mintha nem sírnék... Csak ezt nyilván honnan tudnák? Na mindegy... Mind a jó, mind pedig a rosszindulattal ilyenkor olajat ontanak a tűzre.

Nagyon könnyen leszek ideges is, akár ha leesik valami.

Ha megható történetet olvasok vagy film végén happy end van, valami nem hétköznapit ért el a szereplő, akkor tuti könnyezek.

Nagyon könnyen megbántódom, megsértődöm. Ha nem sírok éppen, akkor is.

Ha valami rossz ér, akkor igen magam alatt vagyok, nyűgös, akár napokig. Legszívesebben csak a rosszról beszélnék, hosszan panaszkodnék. Nincs amúgy kinek.

Viszont igen könnyű azt is elérni, hogy madarat lehessen fogatni velem.

Hangosan röhögök, ha jó a kedvem és valami vicces.

Ha jó dolgok érnek, akkor tudatosan kell csillapítanom a pörgésemet, a sok beszédemet, a mindenen röhögésemet; rosszabb esetben azt, hogy állandóan arról beszéljek, ami jó dolgok értek engem.

Nagyon könnyen megijedek és nagyon hamar elkezdek félni. De amúgy reménykedni is tudok.

A beszélgetésekből, abból, ahogy az emberek reagálnak (jó, most NEM a sírásomra, hanem ha normálisan elmesélek valamit); ahogy az emberek működnek, ahogy saját stresszeiket megélik, saját szomorúságukat, örömeiket megélik bizony arra a következtetésre jutok, hogy nekem bizony minden érzelmem százszorosa, a langyos éget, a hűvös fagyaszt.

Ez akar a szuperérzékeny lenni?