Érdemes bipolárokkal beszélni erről?

Az egyik barátom elmondása szerint bipoláris személyiségzavarban szenved. Valamiért nem akar orvoshoz menni ennek ellenére, talán mert drága, vagy az ingyen szolgáltatásokban nem bízik. Eleinte elfogadtam, majd egyre zavaróbbnak tartottam a viselkedését. Néha sokat panaszkodik, máskor meg olyan, mintha minden OK lenne. Elég magányos, azt mondta én vagyok az egyetlen, aki rendszeresen beszél vele, a többi barátja max. alkalmi. Bár még én is nehezen bírom egyes hülyeségeit (másképp megszerettem, azért foglalkoztam vele). A legzavaróbb, hogy mindenkit úgy kezel, mintha nem tudná eldönteni, hogy szüksége van-e társaságra vagy sem. Képes hosszasan panaszkodni, drámaian arra, hogy nem törõdnek vele, milyen egyedül van, közben õ maga is tudja, hogy máskor meg épp õ az, aki eltaszítja és kritizálja õket. Ez az ellentmondás nem tudatosul benne. Egyszer úgy beszél magáról, mint egy mártír, akitõl mindenki elfordul, miközben õ olyan rendes(ez részben igaz); máskor meg arra panaszkodik, hogy mindenki idegesíti. Eleinte nem értettem, hogy miért ilyen a kapcsolata minden barátjával, de mostmár értem.

Nekem is elõadta ok nélkül, hogy idegesítem õt. Nem tudom mi baja, és miért panaszkodott, de ha mindenkivel így viselkedik, mint velem (eleinte folyton jópofizik, aztán ok nélkül a semmire felkapja a vízet), akkor nem kellene csodálkoznia azon, hogy egyedül van, esetleg elfogadhatná, hogy eldönthetné, hogy egyedül jobb neki, ha mindenki idegesíti.