Van sorstársam? Kívülállók, mit gondoltok?

Egy megtört ember vagyok. Évtizedes folyamatos megaláztatások, verések, párkapcsolati sikertelenségeken vagyok túl. Úgy érzem szétszakadok olyan mértékű nyomást viseltem már el. Egykor érdeklődő,odaadó,másokon önzetlenül segítő, kedves ember voltam. Aztán a fentiek után ma már kevés cél vezérel: másoknak okozok szenvedést mert ez az ami éltet, ha boldoggá teszek is valamit csak azért teszem hogy a hiùságom hízzon. Nem érdekelnek az emberek, ha valaki a problémáit kezdené mondani "nem érdekelnek a gondjaid, ne terhelj" mondattal leállítom, gyűlölöm az embereket, gyűlölöm az állatokat, talán saját magamat is de ezt nem tudom. Ma elmerengtem életem fontosabb állomásain és tudom hogy ebből nincs kiút. Nincs mert már ilyen korban nem változik az ember, és igazából nem is akarok. A munkahelyemen mindenki elégedett velem, nem tudják hogy az elbocsátásokért, etikai vizsgálatokért én felelek. Gátlás nélkül belehazudom mások arcába azt amit hallani akarnak, majd saját akaratom szerint cselekszem, és összeroppantom őket.

Ez vajon betegség? Vagy a korábban elszenvedett traumák következménye?

A traumák hirtelen és szélsőségesen formálják az embert, talán nem vagyok beteg... Talán én vagyok a megtestesítője annak, hogy mit tesz a gonoszság ha szabadjára engedjük és megfertőzi a jót.

Van itt ilyen ember?