Kétségtelen, hogy én vagyok a probléma de mégis hogy lehet ezen változtatni?

A szülők álláspontja szerint szimplán lusta vagyok, mert amit ők látnak azaz hogy sehova nem megyek és semmit nem csinálok - ez valójában mindig is így volt semmit sem csináltam szívesen vagy ha néha valami fel is keltette a figyelmem, hamar elvesztettem az érdeklődésem.

A probléma az, hogy képtelen vagyok erőt venni magamon és ha más nem "muszájból" dolgozni vagy tanulni, nem látom az értelmét semminek az emberek között nem érzem jól magam és nem tudok túllépni ezen.

Van hogy egy ideig dolgozok valahol de aztán már nem bírom tovább az egészet és abbahagyom ideig-óráig képes vagyok színlelni de aztán úgymond betelik a pohár és azt mondom vége.

Nyilván érthető, hogy a környezetem úgy látja lusta vagyok és semmirekellő végül is igaz csak a miértje az amit nem tudnak megérteni anyámnak korábban már próbáltam elmagyarázni de csak legyintett régen jártam rövid ideig pszichiáterhez de agyf**z volt mert azon kívül hogy felírt egy gyógyszert amitől a macska beszélt hozzám nem csinált mást.

Apámmal meg sem próbálok beszélni erről mert még anyámnál is érthetetlenebb ha ilyesmiről van szó és egyébként is eléggé alkoholfüggő.

Anyám rendszerint azt mondja hogy szedjem össze magam ő nem erre számított amikor gyereket akart satöbb..

Nem tudok kötődni senkihez nem érdekel senki és semmi. Mióta az eszemet tudom ilyen voltam még csak lehangolt sem vagyok nem érzek semmit - viszont lehetetlen ezt így folytatni és gőzöm sincs hogy kerekedjek felül magamon ha egyszer nem látom értelmét az egésznek.