Úgy érzem tönkretettem az életem. Mit tehetnék? 17/L Az írásom lehet kicsit zavaros lesz, nem nagyon tudok jól fogalmazni. Előre is elnézést.

Kezdjük ott, hogy ez elég hosszú történet lesz, szóval akinek nincs türelme, és csak provokálni, piszkálni tud, meg okoskodni az most inkább menjen máshová, épp eleget hallom mindenkitől. Köszönöm. Szóval kiskorom óta, bennem van egy szorongás, ami általában akkor jön elő ha emberek között vagyok, illetve meg kell szólalnom, szerepelni stb. Általános iskolában ez jelen volt, de voltak barátaim. Ott is kb 4-5 év kellett hogy megbízzak bárkiben is. Ez a szorongás egyre rosszabb lett, annyira hogy miután 9. es lettem, nem mertem barátkozni senkivel. Azt hogy nem mertem, ahhoz az is közrejátszott hogy eléggé beképzelt osztályom volt, és folyton piszkáltak, de nem csak engem, mindenkit, aki kicsit is más volt mint ők. Volt hogy zaklatásig, verekedésig fajult a piszkálás, pedig nem volt rossz iskola ez, mondhatni egy átlagos gimnázium, csak németül voltak az órák. Ez nyelvi előkészítő volt. Már nagyon elegem volt ebből az iskolából, a folyamatos piszkálásból, úgyhogy váltottam iskolát , a barátom iskolájába kezdtem járni. Ő már két éve az az ember akiben megbízom, vele is fél év kellett mire megbíztam. Közben elkezdtem járni ingyenes pszichológushoz a nevelési tanácsadóba, és sikerült sok hónap után olyat találni aki segít, és rendszeresen van, (hetente). Éreztem hogy egyre jobban megy az iskola, és lett pár barátnőm, de aztán már nem is pontosan emlékszem mi történt, de kezdtem visszaesni. Megint jöttek a szorongásaim, ha feleltettek leblokkoltam, nem mertem szólni senkinek, még wcre sem nagyon mertem kimenni, már lassan annyira elkapott a szorongás hogy a suliba alig tudtam bejárni, mert ájulás szinten voltam. Volt hogy 1 hónapig nem mentem be, pedig sokszor elmentem az iskolához, de aztán elkapott a rosszullét és nem ment. Végülis úgy döntöttünk hogy magántanuló leszek, de az igazgatóval megbeszéltem, hogy bejárok a dolgozatokra, és ha kellően összegyűlik annyi jegyem akkor nem kell vizsgáznom. Közben nekem kiskorom óta problémáim voltak a számolásos feladatokkal. Általánosban épp hogy megkaptam a kettest, de itt gimiben már bukdácsoltam. Közben elkezdtem gyógyszert is szedni , ami viszonylag segített, illetve elmentem egy ilyen részképesség vizsgálatra, ahol kiderült hogy problémáim vannak a számolással, ezért fel kellene menteni, amit év végén sikerült megkapnom, és addigra meg megbuktam, mert bárhogy készültem fel magántanárokkal, egyes lett. A szüleimmel sem vagyok jóban,( alkoholista apa, depressziós anya) , de szerencsére már csak anyával élek, úgyhogy jobb a helyzetem, de nem foglalkozik velem igazából lelkileg. Mondhatni lakótársként kezel, mintha egy szomszédom lenne. Szóval 9. es lettem újból, de nagyon ki akartam szakadni ebből a környezetből, úgyhogy koleszos lettem Budapesten, és olyan iskolába járok, ahol csak délután kell menni, heti 4x, és kevesebbek az órák. Max 6 órám van összesen, és ez 12. ben is így lesz. Egy ideig ment, mert gyógyszert szedtem mellé. Azt elfelejtettem mondani, hogy a nyáron voltam dolgozni, meg táborban, önismeretin, ami sokat segített az önbizalmamnak, és kevésbé szorongtam. De megint kezdtem visszaesni ebben a suliban is, nem mertem senkihez sem szólni, megint ájulások a suli felé. Pedig érdekes módon a koleszban kevésbé szorongok mint a suliban. Mindig az iskola váltotta ki nekem ezeket a tüneteket. Tényleg úgyérzem hogy én sokat próbálkoztam az iskolába bemenni, általában 2-3 órára be is mentem, aztán megint jöttek a szédülések és a rosszullétek és nem bírtam. A tanárok tudtak a helyzetemről, elmondtam nekik, illetve a pszichológusom is adott nekik papírt, hogy nem kamu ez a dolog. Egy ideig nem voltam iskolában, mert megint nem bírok bemenni, pedig tényleg van hogy elmegyek a suliba, és van hogy valaki bekísért de úgy sem ment. Én ezek miatt meg gyötrődöm, mert szeretném elvégezni a sulit, de ilyenkor azt érzem életképtelen vagyok. Még az is rátesz egy lapáttal, hogy az osztálytársaim elkezdtek piszkálni a szótlanságom miatt, illetve a tanárok akik hittek nekem, mostmár ők is kételkednek bennem hogy csak biztos lógok. Ami még inkább a szorongást erősíti bennem. Most megint a magántanulóságon gondolkozom, mert már fel vagyok mentve legalább számolásból, illetve nem feleltethetnek szóban,ezért lehet az elméletet könnyen megtanulnám, de a koleszban meg jól érzem magam, és nem hinném hogy maradhatok tovább ott, úgy hogy nem járok iskolába. Hazudni meg természetesen nem szeretnék, mert az úgyis kiderül. Azt érzem hogy elrontom az életemet, a lehetőségeimet. A korosztályom már 11. es vagy 10. ha 5 éves gimnázium, de én még mindig egy hülye 9. es vagyok, aki képtelen arra is hogy az iskolába bemenjen. Pedig járok pszichológushoz, pszichiáterhez, és érzem hogy segít, és teszem a dolgokat, megcsinálom a feladatokat de valamiért a suliba járás mégsem megy. Ha kicsit is kezdek örülni, meg pozitívan gondolkodni, hogy a tanárok bíztatnak, hogy jöjjek be, de megunták hogy nem megyek, és mostmár ők sem hisznek bennem. Mindig is jó tanuló voltam,kivéve a számolás, és szeretnék egy r@adt érettségit de nem tudom képes leszek e valaha is. Estire anyukám miatt sem szeretnék menni, mert akkor nem kap támogatást utánam, illetve a pszichológushoz is addig járhatok amíg nappalis vagyok. Illetve diákmunkák is inkább nappalisoknak vannak. A másik, hogy dolgoztam is, de ott is azt látták hogy szerencsétlenkedem, és alig merek csinálni bármit is, mert félek hogy elrontom, illetve alig szólaltam meg. A munkát csináltam, de inkább a félénkségem miatt néztek ki maguknak, és üvöltöztek velem, és mindenhogy keresztbe tettek hogy végül azt sem bírtam. Pedig úgyérzem hogy legalább ha magántanuló vagyok akkor dolgoznom kellene, mert anyum sok mindenben nem tud támogatni anyagilag, és jobban haladnék ha a pénzemből elmennék pár önismereti tréningre ami segítene, mert vannak olyan technikák, amit a pszichológusom nem tud átadni, ezeket ő is javasolta. Apukám meg elítéli a pszichológusokat, és szerinte csak hisztizem, és nincs bajom, tehát ő nem is fog támogatni. Viszont érzem hogy haladok a pszichológusommal, ha nem is a szorongással, de más területen viszont jobb vagyok, és jobb a kedvem is. Tudom hogy talán nem is tudtok tanácsot adni, de ha igen akkor köszönöm, de ne bántsatok. Így is életképtelennek tartom magam, és sokan lenéznek, nem kell még itt is. Legalább kiírhattam ezeket magamból, ha nem is kapok tanácsot. De ha mégis, akkor tényleg nagyon szépen köszönöm. Aki nem tudja milyen érzés, ez, az nem tudja átérezni , de nem kívánom senkinek.