Megéri feláldozni az álmom (orvosi) érdekében a józan eszem (testem)?

Senkinek se mondanám el mindezt a kisregényt, úgyhogy a gyakis néppel osztanám meg. Előre is köszönöm annak, aki elolvassa a hosszú, nem túl szép novellámat. De hát ilyen az életem..

Úgy 10 éves koromra már eldöntöttem magamban, hogy én doktornéni szeretnék lenni. 11-12 éves korom körül apám munkahelye megszűnt, és ő az alkoholba fojtotta a bánatát, amit én szívtam meg. Teljes idegroncs volt részegen, mindenért képes volt leüvölteni, elhordani mindennek, leszidni a sárga földig mindenfélével, ami csak létezett, mert ugyebár egy szar alak vagyok, aki szart sem érdemel.. Természetesen meg is vert.. Egyszer annyira feldühödött, hogy kést fogott, és úgy közeledett felém, én pedig rohantam a szobámba, és elbújtam, olyan helyre, ahová normális esetben be sem férnék. Halálfélelmem volt, levegőt sem vettem, a szívem úgy vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Minderre színtisztán emlékszem. Úgy 14 éves koromra elköltözött tőlünk szerencsére, szerintem ha nem tette volna, én már nem élnék. Nem csak miatta, gondolkoztam az öngyilkosságon. Ált. iskolában is megkaptam a magamét 6. osztályban, mert a fiúk mindenfélével csúfoltak (stréber vagyok, csúnya vagyok, szar a hangom, ami létezik), de én mindig tűrtem. Sajnos ilyen ember vagyok, nem tudok üvölteni, visszavágni, ne adj isten, megverni a másikat.. Így hát én szívom meg a dolgot.

Szerencsémre jó gimnáziumba kerültem, konkrétan a tanulás tette ki az életemet, szeretek tanulni.. És nagyon szerettem a tanáraimat, annyira kedvesek voltak velem, sokat tanultam tőlük. Rengeteg mindent adtak nekem, de nem is sorolom.

Pályaválasztáskor mégsem mertem megjelölni az orvosit. Régen féltem az emberektől, még csak köszönni se mertem, a házat se mertem egyedül elhagyni, úgy gondoltam, ilyen ember ne menjen orvosnak, aki nem tudna tökéletesen kommunikálni a betegeivel. Így hát biológia szakra kerültem, jó távol az otthonomtól, így a kolis létet is kipróbálhattam. Én élveztem, hogy a magam ura lehettem, viszont a koli nem az én világom, nekem kell a csend, a saját szoba, nem pedig a sok zajongás stb., az alvásrendem is teljesen szétcsúszott.

Az első félévet bírtam ki ímmel-ámmal, de éreztem, tudtam, hogy ez nem az én szakom. Így nem brillíroztam úgy, mint gimiben (holott feleannyit se kellett volna egyetemen tanulnom). A vizsgaidőszak nekem depressziósan telt el.. Majdnem tíz éve vezetek naplót, ez idő tájt nem írtam semmit. Néha olvastam (nagyon szeretek olvasni), de javarészt csak feküdtem az ágyamban és/vagy zenét hallgattam. Igen, úgy 2 hónapom ezzel telt el. Végül elkezdtem a második félévemet is, csak mert anyám rám parancsolt, én meg túl gyenge voltam az érveléshez és miegyébhez, „normálisan” sem vagyok akaratos, hát még olyan állapotban.

Végül összeszedtem magam, nyáron, és úgy döntöttem, hogy mindent, vagy semmit játszok. Nem érdekelt, anyám mennyire érvelt az ellen, hogy de én akkor sem megyek orvosira, csak röhögtem a hülye érvein.. 1, aki nem járt egyetemre, és még csak annyit sem tud, hány éves képzés az orvosi, az szerintem erről ne okoskodjon. 2, nem vagyok rá képes - szerintem a tanáraimnak, "barátaimnak" jobban hiszek, akik látják, tapasztalják, hogy mennyi mindenre képes vagyok, ha akarom. 3. ha valamit elkezdtem, akkor fejezzem is be - nagyon visszavágtam volna azzal, hogy ennyi erővel ha ő meg férjhez ment apámhoz, akkor mire fel csalta meg (emiatt költözött el apám és váltak szét)? Szerintem egy házasság nagyobb dolog, mint egy egyetemi „kapcsolat”. Sajnos anyukám nem ilyen gyereket akart (nem introvertáltat, hanem szociálisabbat, aki inkább bulizzon, az érdekelje, milyen jól nézz ki, és hogy öltözködjön, mintsem könyvet vegyen és olvasson.. ha rajta múlna, fodrász-műkörmös lennék), így sosincs megelégedve velem, és mindig, mindenért én vagyok a rossz. A hangsúly a mindig szón van. Képtelen elfogadni, helyette még úgy bánt, lelkileg, ahogy kedve tartja.

Az egyik nap beragadt az ajtó, így én nyitottam ki neki, ő pedig hozzám vágta a kilincset dühében. Mert hogy miért nem pattanok azonnal (pont a hangra keltem fel..), meg miért nem csinálom meg, ha rossz (nem tudtam, hogy az). Köpni nyelni nem tudtam. Még nyár közepén pedig életemben először elütött egy autó, amikor a zebrán mentem át, biciklivel, de zöld volt. A sofőrnek nem, elvileg meg nem is látott. Anyám szerint természetesen én voltam a hibás, én viszont örültem, hogy biciklin ültem, mert ha nem, akkor meg úgy csap el, hogy repülök pár métert, nem szimplán a biciklit löki arrébb a kocsi, és azzal borulok fel. Ahogy felborultam, rögtön felpattantam, és visszatoltam a bringám a járdára, a sofőr odajött, én viszont addig apámat nyugtattam, mert tudtam, hogy jelenetet fog rendezni a bicikli miatt, azt pedig nagyon nem akartam.. Végül csak panaszkodott így-úgy a bicikli miatt, de a taxis legalább körbeugrált, hogy biztos jól vagyok-e. Igazából csak a csuklóm fájt picit, gondoltam, hogy egy röntgen nem ártana neki, de inkább csak azt akartam, hogy vége legyen az egésznek. Másnap persze iszonyatosan fájt a vállam, csuklóm, de legfőképpen az alkarom.. Hiába üvöltöttem már anyámnak, hogy vigyen be a kórházba, konkrétan meg se hallott, csak mondta a maga okos indokait, hogy úgy se fognak velem foglalkozni, meg jobbat úgy se tesznek vele, pihentessem.. Napokig mozgatni sem bírtam őket, ülni sem tudtam, mert a hátsófelem is fájt. Azt hittem beleőrülök ebbe a bénaságba.

Miért akarok orvos lenni? Szeretek segíteni, imádom az emberi élettant, nemcsak maga a test érdekel, hanem az elme is, illetve önbizalmat ad, ha használhatom a tudásomat. Tudom, hogy hülye indokaim voltak anno, de már rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok béna a kommunikációban, szeretem hallgatni az embereket (én általában nem vagyok beszédes típus), a gyógyítós (nem vonz a sebészet) szakma nálam az etalon, én képtelen lennék 8 órán keresztül egy gép előtt dolgozni. 24 órán keresztül viszont tenni-venni, segíteni, bármilyen nehéz, strapás stb. egy munka is az orvosi, ez sem tántorít el, sőt..

Mivel anno nem érettségiztem emelt szinten kémiából, így ez most várat magára. Bioszból szerencsére igen, 89% lett, ennél jobbat már úgy sem írnék szerintem, úgyhogy jól van ez. Úgyhogy van ez az évem, ha mázlim van, és felvesznek orvosira, még 6 év.. És nem is a tanulástól félek, mert a robot-módi tökéletesen passzol hozzám, sokkalta inkább attól, hogy egyszer tényleg bekattanok már, és elmegy a józan eszem. Nem akarom, hogy így legyen, de fogalmam sincs, mit tehetnék.. Anyámmal nem lehet beszélgetni, mert képtelen megérti, apám csak magával foglalkozik, egyik nagymamám már konkrétan élőhalott a 82 évével, a másik nagymamámmal szerencsére még tudok beszélgetni, bár néha az agyamra megy, hogy ezt, meg azt csináljam szerinte, de még így is örülök, hogy ő van nekem, képes annyit tenni, hogy meghallgat és nem néz egy rakás hülyének.