Van itt olyan, aki azt hitte, h biztos h sikerul az ongyilkossag, de nem jott ossze?

Igen volt ilyen.

Csalódást éreztem.

Van családom,két gyerekem,tanulok.

De nem fenékig tejfel az életem.Depressziós vagyok,pánik beteg,szorongok.

Igen. Korábban is volt már "komolytalan" próbálkozásom, de idén olyan kilátástalan helyzetbe kerültem, hogy nagyon komolyan megterveztem a dolgot. Több módszert kombináltam, de még attól is életben maradtam, amitől más pár perc alatt meghalna. Lehet, hogy sikerült volna, ha nem hagyok egy közvetett üzenetet a kutyám miatt. Eszméletlenül találtak rám, fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de a toxikológián a szubintenzíven ébredtem monitorozva, infúzióval, katéterrel, orrszondával, a kezem kikötözve.

Nincs családom, egyedül élek, depressziós és szorongó vagyon, gyógyszer-és alkoholfüggő. Elveszettem a munkám és nincs pénzem, már több százezres tartozásom van. Feladtam, és őszintén megmondom, hogy kár, hogy megmentettek, mert azóta sem vagyok jobban, közmunkás vagyok pár hónapja, ami semmire nem elég. Persze tisztában vagyok vele, hogy magamnak csináltam a bajokat, de már elegem volt a többszöri pszichiátriai kezelésből, a rosszullétekből, a pénztelenségből, a munkanélküliségből.

Az fura, hogy amikor felébredtem a kórházban, nem éreztem magam rosszul. Nem tudom, mennyi ideig nem voltam eszméletemnél, és hogy miket csináltak velem, de ahogy kitisztultam, már nevetgéltünk a "szobatársammal".

Na, ez nem tartott sokáig, mert ahogy hazajöttem, a problémák ugyanúgy ott álltak, mint előtte. Ma is rosszul voltam, szorongás, szédülés, vérnyomás-ingadozás, e mellett az utóbbi időben több testi betegségem is lett, műtétem is volt, ráadásul úgy hozzászoktam a gyógyszerekhez, hogy max. 3-4 órát alszom. Szó szerint rémálom lett a korábbi normális életem.

Ha nincs háziállatom, már valószínűleg nem élnék, mert alig van valaki, akivel tartom a kapcsolatot, általában egy hétig még a telefonom sem cseng. Megértem, kinek hiányzik egy ilyen problémás ember?

Jobb lett volna, ha nem ébredek fel többet, de úgy látszik, valami dolgom még van az életben, már amennyi hátra van. 50 éves vagyok, testileg-lelkileg beteg beteg és teljesen kétségbeesett. Elég volt az életből, de nem hiszem, hogy újra megpróbálkoznék az öngyilkossággal, mert mondjuk vonat elé nem mernék feküdni, de a tizedikről leugrani sem. Úgyhogy most vegetálok, napról-napra élek valahogy.

13 eves voltam, amikor megkisereltem, aspirinnal (sok). Miutan bevettem oket kitortek belolem a konnyek, es nagyon megbantam hogy ezt csinaltam. Annyira durvan sirtam, hogy hanyingert keltett es kijott a gyogyszerek meg az aznapi kajam 3/4-e. Utana lett egy szep kis hoemelkedesem.

Senkinek sem kivanom ezt az erzest. Ongyilkos akarsz lenni, de mikornmar beszedted a tablettakat, rajossz, hogy ez nem megoldas es mekkora fszsagot kovettel el... Nagyon szornyu volt, azota sem volt a fejemben az ongyilkossag gondolata, pedig a lelkiallapotom most se sokkal jobb. Ja, es amikor sirtam, a hanyas utan bejott anyum a szobamba, hogy mi a baj, ott olelt engem sok-sok percen at. Soha sem fogom elfelejteni azt a pillanatot. El sem merem kepzelni, hogy mi lenne anyukammal, ha sikerult volna ez a kiserletem. Utalom magam, hogy meg is fordult ilyen a fejemben, es mennyire onzo voltam

Igen. Az intenzíven az orvosok 4 napig nem tudták, hogy túlélem-e.

Rettenetes érzés volt. Amikor pedig elkezdtek vizsgálni, hogy milyen maradandó károkat okoztam, akkor pedig még szarabb.