Ez így nem mehet tovább. Mit kéne tennem?

17 éves kamasz fiú vagyok, éltanuló, viszonylag jó szociális készségekkel.

De mindent homályba borít az elhúzódó, leküzdhetetlen szorongás. Egyszerűen nem tudok úrrá lenni rajta. Ha megyek akárhová(!), akkor hányáscsillapító, fájdalomcsillapító, legalább 1 liter víz be, aztán megy a buli. A fejem nem fáj, hányingerem sincs, a torkom sem szárad ki, de hát... Attól még úgy érzem, kirohannék a világból. Egyszerűen megdermedek a félelemtől, teljesen kontrollálhatatlan.

Majd kiugrik a szívem a helyéről, egyre gyakrabban jelez is, hogy nem jó ez neki.

Még akkor is rettegek szó szerint, ha pl. egy osztálytársam kér meg, hogy 1 óra múlva segítsek neki kémiából mondjuk.

Nagyon gyakran vagyok a szorongásom miatt rosszul, szinte állandóan magas a pulzusom, a kezem úgy izzad állandóan, mintha csapból folyna a víz. Annyira eluralkodik rajtam, hogy a figyelmem teljesen lelankad mindenről, a gondolataim keszekuszák lesznek, nem reagálok egy-két ingerre (,tehát felfogom, hogy megszólítanak, de képtelen vagyok rá reagálni. Akárhogy próbálom, nem megy.)

Ezek után mindig bűntudatom van, hogy lejárattam a barátaimat, a családomat, az iskolát stb.

Volt már olyan is, hogy azért kezdtem el sírni nyilvánosan, mert nem bírtam kimenni a díjamért egy versenyen.

Pszichológushoz járok, és nagyon lassan tényleg fejlődik a dolog. Már pl. nem okoz nagy problémát a helyi kisboltban kérni egy kiló kenyeret, de nagyjából ennyi, amit sikerült összehoznom.

De a többi helyzetben a szorongás folyamatosan romlik.

Ma pl. attól kezdtem el rettegni, hogy át kell mennem a nagymamámhoz, ahhoz pedig ki kell mennem a házból az utcára, mert ha ott dermedek le, akkor ott végem, mert még az atyaúristen se mozdít el onnan.

Amikor magamról kellett beszélnem, eddig nem volt olyan alkalom, hogy azt nem majdnem sírva vagy sírva tettem volna meg.

Az egész két dologgal kezdődött.

1. Az egyértelmű akaratomon kívül megtudta egy barátom és az egész családom, hogy meleg vagyok.

Nagyon jól fogadták, de eltört bennem valami. Onnantól kezdve bűnnek éreztem még azt is, hogy lélegzem. Mármint szó szerint, az is előfordult, hogy elsírtam magam, mert hallottam a k***szott szuszogásomat az ágyban, és elegem volt, hogy még élek és terhelem vele a család, a barátaim, az ország erőforrásait.

Ezért van bűntudatom, mikor eszem. Mert azt megehetné egy éhező gyermek is, nem kell az én pofámat tömni.

Ha húst kapok magam elé, és valamilyen okból muszáj megennem, na az már maga a pokol. Nem elég az előző érv, még egy életet is elvettek, és részlegesen ugyan, de azért, hogy én fogyasszam el.

A másik dolog a versenyeztetés.

Ugye... A középiskola kezdésekor a pszichológus megtiltotta, hogy versenyre vigyenek. (Jogi következmények terhe mellett, mert erőszakosan próbálkoztak.)

Ebben az évben már viszont nem, mert úgy látta, készen állok rá. De nagyon nem.

Akaratom ellenére rákényszerített az iskola, hogy menjek.

Sokszor kezdek el bőgni azért, mert másokat legyőztem, és nem érzem jogosnak, hogy egy hülye b**i, egy lelki és testi roncs többet kapjon, mint valaki más.

Éppen ezért szinte kényszeresen próbálok segíteni másoknak a tanulásban. Mert úgy érzem, hogy aki nem olyan, mint én, magyarul mindenki, többet érdemel. Az eszemmel felfogom, hogy ez hülyeség, de az érzelmeim sajnos nem ezt a verziót fogadják el.

Amikor ráállok a mérlegre, nem az zavar, amit mutat, mert az teljesen optimális. Az zavar, hogy nem nullát mutat, mert a fizikai létemet, a tömegemet, az általam elfoglalt teret, a testi szükségleteimet is bűnnek érzem a világgal szemben. Azt akarom, hogy dögöljek meg, és ültessenek rám egy fát, hogy mikor szétrohadok, legalább az ne legyen bűnös.

Szóval mit kéne tennem?