Nehezen lépek kapcsolatba emberekkel, megoldhatatlannak tűnik. Mi lehet ez?
Kb. 14 éves korom óta nagy problémát okoz embereket megszólítani, beszélgetésbe elegyedni velük. A középiskolás osztálytársaimmal gyakorlatilag egyáltalán nem kommunikáltam. Azóta pár évtized eltelt, és nem változott a dolog lényegesen. Jártam közben baráti közösségekbe (ezek ilyen vallásos közösség-szerűségek voltak), ahol egy idő után (valahol csak 1-2 év után) jól feloldódtam, miután már ismertem mindenkit. De volt olyan közösség is, ahol 1 év után sem sikerült igazán feloldódni, beilleszkedni, oldott beszélgetéseket kialakítani. (Ez utóbbi közösség egyébként pont egy pszichológus által vezetett kisebb csoport volt, a pácienseiből.)
Hacsak nem vagyok nagyon jó baráti, bizalmi kapcsolatban valakivel, nagy problémát okoz a kapcsolat kialakítása, a másik ember megszólítása, a beszélgetés pedig végképp. A munkahelyen is aránylag jó a kapcsolat a kollégákkal, de nem baráti, és ott is komoly probléma a kommunikáció, beszélgetés. Amikor próbálok beszélgetni másokkal és legyőzni az akadályt, mindig fura érzéseim vannak, és inkább úgy érzem, jobb abbahagyni.
Ez a probléma teljesen tönkreteszi az életem, a párkeresést is ellehetetleníti és általában a barátkozást is.
Az a vicc, munkám során emberekkel foglalkozom, akik talán alig vesznek észre ebből az egészből valamit. A munkánál meg van adva, mi a "menete" az egésznek, mit vár el a másik fél, és nekem mi a dolgom, ezért megy ott ez. Persze amikor új emberrel kerülök össze, az elején lehetnek nehézségek. Az a baj, hogy amit a munkám során jól meg tudok csinálni, kommunikálni (a megadott keretek között), azt képtelen vagyok átvinni a magánéletbe.
Többször próbáltam a fura érzés ellenére kommunikálni, beszélgetni másokkal, de nem igazán ment, erőlködés volt.
Erre mindenki azt mondja, próbálni kell, gyakorolni gyakorlatban. De, mint írtam, voltak közösségek, ahol végül feloldódtam, de főleg azért, mert ott különös szeretettel fogadták az embert, ami sokat segített. És a többféle közösségbe járás ellenére sem változott lényegesen a helyzet. Egyébként két közösségben is kérdeztem egy-két embert ezzel kapcsolatban, akik azt mondták, hogy teljesen odavannak, mennyire megváltoztam, hogy az elején milyen voltam, és milyen lettem pár év után a közösségben. Pedig valójában semmi nem változott, az életemet teljesen ellehetetleníti ez a probléma.
Köszönöm annak, aki végigolvasta ezt mind. Gondoltam, egy próbát megér, hogy itt felteszek erről egy kérdést. Férfi vagyok, jóval 30 fölött, ha ez számít valamit.
válasza:Nekem egy rokonomra a leírtak nagyjából igazak, bár sajnos sokat nem tudok az ő lelki állapotáról, mivel nem igazán beszél velünk. Most 25 éves, férfi.
Nagyon sokat talakozunk vele, a családunk nagyon összetartó, kb. 3 havonta látom. Amennyire tudom, ismerem az ő lelki világát, a fent leírtak tehát igazak rá, bár őt talán nem annyira zavarja ez a helyzet, mint önt. Úgy értem, látszólag neki kielégítő a család és a munkahelyi közeg, bár teljesen nem vagyok ebben biztos.
Ő magasan funkcionáló autista, csak kérdésre beszél velünk, akkor is nehezen nyilvánul meg. Írásban, chaten sokkal jobban lehet vele beszélgetni, vagyis inkább levelezni (a beszélgetés nem igazán megy neki). A szemünkbe sem néz, amikor beszélgetünk. Alapvetően ezt a fajta kontaktust kerüli, nehez neki, viszont leül közénk és szerintem inkább hallgatni szereti azt, amiről ilyen összejövetelek alkalmával beszélgetünk.
Természetesen nem mondom, hogy ön autista, ne értse félre, kérem. Csupán leírtam egy családtagom történetét, ami valamelyest hasonlóságot mutat.
Pszichológus nem mondott esetleg valamilyen támpontot?
válasza: válasza:Köszönöm az eddigi válaszokat!
1. válaszoló: Nem sértődnék meg a magasan funkcionáló autista "diagnózison" sem. Ma láttam itt az oldalon egy kérdést, amit egy asperger szindrómás tett fel, és azt írta, nehezen lép kapcsolatba emberekkel. Itt gondolkoztam el. Mindegy, minek nevezzük, autizmusnak, vagy nem, a lényeg, valami megoldást kell rá találni. Ha legalább meglenne a neve ennek a "betegségnek", legalább tudnám, hogy ne erőlködjek, vagy ne ebbe az irányba próbálkozzak.
Nekem egyébként nagyon súlyos kétségeim vannak, hogy az a családtagod jól érzi így magát. Rajtam se látszott szinte soha semmi, sőt talán még nevettem is sokszor, pedig belül pont nem ez van.
15 éves korom környékén én is kerültem pszichológushoz. Az úgy volt, hogy kb. néztük egymást végig, alig beszéltünk. Ő is ezt az autizmust mondta. Aztán egy másikhoz vittek, ő ezt kizárta, bár vele inkább csak teszteket csináltunk, sok beszélgetés ott se volt. Néhány problémáját halványan érintettük később az életemnek, de semmire nem jutottunk.
Pár éve elmentem újra pszichológushoz, de más problémával, ő 3 foglalkozás után azt mondta, nem az ő szakterülete vagyok, és ajánlott másokat. (Házi feladatot adott, ami többé-kevésbé összefüggött az emberekkel való kommunikációval is, amit nem tudtam teljesíteni.) Utána elmentem egy másikhoz (pont nem ahhoz, akit ajánlott), akihez másfél évig jártam. Ő végig arra várt, hogy bizonyos kérdéseire majd válaszolok, pedig azokra a kérdésekre mondtam neki, hogy nem tudom. De azért majdnem minden, ha nem minden alkalommal feltette. Aztán másfél év után mondta, nem tudja már, mit csináljon, erre otthagytam.
2-3. válaszoló, neked is köszi. Szerintem az őszinteséghez ennek nincs köze. Persze, ettől is félek talán valamennyire, de ilyen "na, mi újság, hogy vagytok"-ot se tudok kipréselni magamból, pedig jó lenne.
Introvertáltság, igen, de az szerintem nem ezt jelenti. Introvertált, aki inkább önmagában szeret lenni. Az nem ugyanaz, mint ha valaki képtelen kapcsolatokat kialakítani, akkor is, ha szeretne.
Örülök, hogy valaki végre megérti a helyzetet, hogy te is a vevőkkel jól tudsz kommunikálni, de a kollégákkal már nem.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!