Hogyan higgyem el, hogy nem vagyok fárasztó vagy terhes a pszichológusomnak?

17 éves lány vagyok és az a helyzet, hogy elég magányos vagyok, mármint van pár ember, akikkel így távolabbi viszonyban állok, de pont emiatt rossz, mert senki sincs, akinek úgy igazán fontos lennék, mármint a szüleimen kívül. Történt egy pár nagy trauma (mármint úgy tényleg igazán megrendítő dolgok) az életemben és depresszióba estem, ezután döntöttem úgy, hogy felkeresek egy férfi pszichológust, akihez most már három hónapja lassan, hogy járok, és mindig jó érzés beszélgetni vele, és habár már mondta nekem, hogy nincs ilyen érzése velem kapcsolatban, mindig biztat és kedves velem, én mindig félek, hogy sok leszek, és nagyon nehezen tárom fel a dühösebb érzéseimet előtte, mert valahogy azt szeretném, hogyha nem látná ezeket, mert előtte is jó színben szeretnék feltűnni (jellemző rám, hogy megjátszom magam) mégis nagyon sok minden meg tudok osztani vele.

Ami pedig azt illeti van olyan, hogy összetalálkozunk az utcán, metróban és így összerándul a gyomrom, minthogyha így szerelmes lennék valami, annyira örülök neki és tök gáz, mert voltak vele ilyen gondolataim, de ezt annak tudtam be, hogy ezt azért csinálja az agyam, mert egy csomó dolgot elmondtam neki, és ő nem ítélkezik, próbál segíteni és a kötődés egy ilyen formája is megjelenik valahogy, bár ezt azért tudom irányítani, mert tudom, hogy ez full plátói dolog, és szerintem ezt nem is érzékelte rajtam, mert nem voltak olyan megjegyzéseim, és nem hinném, hogy a viselkedésemben lenne bármi rendkívüli. Néha olyan is eszembe jut, hogy nehogy azt higgye, hogy követem (mert valahogy véletlenül mindig összefutunk a városban, pedig Budapest nagy), pedig ilyenről szó sincs, csak így eszembe jutnak olyan sztorik, amikor a páciens rákattan a kezelőjére.

Tök hülyeség, tudom, de valamit kezdenem kell ezekkel az érzésekkel, mert véleményem szerint túl gyakran támadnak fel ezek a gondolatok.